A festészet a karácsonyi történést két olyan motívummal gazdagítja, amelyekre nincs utalás az Újtestamentumban. Az egyik az olvasó Mária az Angyali üdvözlet képein. Hogy mit olvas, az Ótestamentumban persze, az Grünewald festményén látható lesz: Ésaiás 7. fejezetének 14. versét: „A szűz fogan, és fiat szül…” Ebben a versben Mária önmagára ébred – a vers őróla szól, érzi, ez a villám járja át, és a könyvtől elfordulva meglátja, odalátja az intuíciót megerősítő arkangyalt. Mert a villám fényét felfogta, megjelenhet neki Gábriel.
Az olvasás motívuma talán ezt jelenti eredetileg a festők intuíciójában: van olyan olvasás, amelyben az ember sorsot választ – ez volna az igaz olvasás; és mert minden olvasásban – az akusztikus jelek összeolvasásában is – az ember a jelek érzékleti világából a jelentések időtlen, tértelen [nem térbeli], anyagtalan világába lép, a szellem világába, a földről az égbe. Az olvasó Mária jegyében az emberiség a tudati fejlődés parabolájának felfelé vivő ágára léphetne.
A másik motívum, főleg korai ikonokon és képeken, hogy a születés ábrázolásában, barlangban vagy istállóban, sokszor a két helyszínt összevonva, József háttal ül, elfordulva az anyától és a gyermektől, és alacsonyabban ezeknél. Fejét balkezére hajtva meditációba merül – ezért „háta mögött”, nem az érzékszerveken át „elölről” – éli meg a Születést.
Amit Mária sorsként elvállal, hogy a világ Világosságának földi hordozóját a földre segíti, azt József szellemi lényének megvalósulásaként tapasztalja. Az olvasás, ha sorsdöntő, az érzékelhetőből a látásba visz; a születés az időtlenségből a földre, a dolgok világába; a meditáció ismét fölfelé, a benne látottak vállalása – József mozdulata (Máté 1, 19-24) – ismét a földre. Amit az első intuíció, Mária olvasó meditációjában, mintegy előre lát, a második, Józsefé, a tapasztalásban megvalósítja.
Fényességes Ádventet és Karácsonyt minden embernek.
Georg Kühlewind