A tizenkét lépés,1 amelyet meg kell tennünk, ha meg akarjuk érteni az ún. „nehéz” gyerekeket, tulajdonképpen azt jelenti, hogy új képességeket kell kifejlesztenünk magunkban. Az osztatlan figyelem [1], a tudati szokásoktól való megszabadulás [2, 3, 4], a gyerekek viselkedése mögött meghúzódó értelem intuitív (nem spekulatív) észrevétele [5], egyfajta hálaérzés megtalálása [6], annak a területnek a felfedezése, ahol a gyerek vezethet bennünket [7], az emóciók megismerő érzéssé való átalakítása [8], a gyerek fejlődése iránt tanúsított igazi türelem [9], tisztelet [10] és előítélet mentesség [11] kifejlesztése, és a gyerek valódi Énjének legalábbis megsejtése – ez mind olyan képesség, amelyhez a legtöbb embernek iskoláznia kell tudatát és figyelmét. A következő rövid tanulmány ehhez nyújt segítséget.
1. A gyerek fölegyenesedése
A kisgyerek a megismerő érzésben és akaratban él, ami azt is jelenti, hogy beleolvad az őt körülvevő környezet erőterébe – annak minden előnyével és hátrányával. Ennek az erőtérnek része a fölegyenesedett tartás, amelyben az ember szemtől szembe találkozik a másik emberrel és a világgal – amelynek révén egyáltalán észreveszi a világot. A fölegyenesedés nem része a természetes (biológiai) fejlődésnek, csak normális emberi környezetben történik meg. Fizikai szempontból nézve kifejezetten „ügyetlen”, bizonytalan egyensúlyi helyzet. A testiség a föld felületéhez képest merőleges irányba emelkedik, jelképesen az ég és a föld közé helyezkedik, részesül mindkettőben és összeköti őket.
2. A figyelem árama
Az emberi figyelemre jellemző, hogy elvileg szabadon mozoghat, többé-kevésbé a körülményektől függetlenül rendelkezünk fölötte. Egyszersmind jellemző rá az is, hogy a hétköznapi tudat számára sohasem válik tapasztalhatóvá a figyelem árama – áram, mert éber állapotban a figyelem állandóan jelen van, mint egy fénysugár –, csak a tárgyai. Ez viszont azt jelenti, hogy eredete tudatfölötti – szimbolikus, mitológiai kifejezéssel élve: a Mennyből jön és bevilágítja a Földet. Eredeti iránya föntről lefelé irányul, mint a fölegyenesedett testiségé.
3. Én és énke
A szabad figyelem mindig valaki figyelme – valaki szabadon használja. Ez a valaki, ez az „Én” el van rejtve a figyelem áramában – nem öntudatos. Amit viszont a hétköznapi tudatban átélünk, az az „énke” (Karinthy Frigyes kifejezésével élve), aki az emberiség által megélt, és általában individuálisan megismételt bűnbeesés során keletkezik, akkor, amikor a test érzése kezd tudatossá válni. A kisgyerek ekkor kezd egyes szám első személyben beszélni, elkezd használni olyan szavakat, mint én, engem, enyém stb. A beszélő azonosítja magát a test érzésével.
Az énke képes a hétköznapi tudat tárgyaira irányítani a figyelmet. A közönséges öntudat nem a gondolkodó vagy érzékelő Én tudata, annál kevésbé, mivel ezek a folyamatok tudatfölötti módon játszódnak le, tudatossá csak működésük eredménye válik: a gondolt (gondolat) és az észlelt (észlelet). Mivel más szubjektumot nem ismerünk, az énkének tulajdonítjuk a gondolkodást, az érzékelést, egy új idea megértését stb. És a figyelem áramát is.
4. A függőleges figyelem.
Ha az énke nem állna közben, a figyelem árama függőleges lenne: föntről, az ember szellemi, tudatfölötti lényéből indulva haladna egyenesen tárgyáig. Az énke, aki maga is szabadságától megfosztott – önmagát érző –, eltulajdonított figyelemből áll, olyan tudati epicentrumot képez, amely állandóan számos tárggyal foglalkozik, nemcsak egyetlen eggyel. Így jön létre a vízszintes figyelem, amely látszólag az énkéből indul ki, és folyamatosan mozog ide-oda nagyszámú tárgya között – az egyik ezek közül a „magam érzése”. A figyelem árama villámgyorsan oszcillál ez utóbbi és a mindenkori tárgy között, úgy, hogy minden tárggyal vele rezdül a magam érzése. Ha a témának való odaadottság (a figyelem tárgya lehet gondolat vagy képzet is) mozdulatlan maradna, akkor megszűnne az önérzés, és a figyelem kiegyenesedne megtört formájából – visszatérne a függőleges irányba. Ez lenne az ember szellemi gerince.
5. Koncentráció és azonosság
Ha sikerül figyelmünket egyetlen témára irányítani és benne megtartani, akkor ezzel egyszersmind meg is változik. Intenzitása növekszik, és a téma és az önérzés közötti oszcilláció megszűnik. A figyelem ismét függőlegesen áramlik. Ezzel kezdetét veszi egy olyan tudati fejlődés, amely először a témával való azonossághoz vezet el. Ami homeopatikus mértékben minden tudati cselekvésben – legyen az gondolkodás, érzékelés, értés, egy új idea felvillanása, belátás, vagy más hasonló – megtörténik, most tapasztalássá válik. Megtapasztaljuk, hogy a figyelem fölveszi a mindenkori tudati tartalom alakját, és hogy ez a forma maga a tudati tapasztalás vagy tartalom. A figyelem önmagát tapasztalja meg valahányszor alakot ölt – csak éppen ez nem válik tudatossá. Az azonosság megtapasztalása – amelyet a témával való azonosság pillanatának kiterjesztése tesz lehetővé –, fordulópont a gyakorló ember életében és a figyelem átélésének irányában. Ettől fogva a tudatosság függőlegesen fölfelé irányul.
6. Az Én-vagyok átélése
Ha az azonosság megtapasztalása után folytatjuk a koncentrációs gyakorlatot, akkor a figyelem észreveszi saját magát, öntudatra ébred. Ez azt jelenti, hogy ettől fogva tudatossá válik, és önmagát építi az igazi Én: ez minden szellemi tradíció örök célja. A Újszövetség a „világosság fiának” (a belső világosság tanújának) nevezi azt, aki átélte ezt; a Zen-Buddhizmusban ezt az élményt „A saját Buddha természet meglátásának” hívják. Ez a tapasztalás fölöslegessé tesz minden magam-érző lelki mozdulatot (emóciókat, agresszivitást, irígységet, becsvágyat stb.), mert maga az „én vagyok” válik tapasztalássá a különben soha át nem élt jelenidőben – az ember első nem dualisztikus szellemi tapasztalása. Ha korábban témára volt szükség a figyelem áramlásához, most a figyelem olyan intenzív lett, hogy téma nélkül, üresen is megáll. Ezt az üres figyelmet használjuk a szellemi kutatás erejeként.
7. A figyelem minőségének megváltozása
A témával való azonosság átélése után a figyelem intenzitása mintegy magától növekszik, ha nem szakítjuk félbe a gyakorlatot (például a gyakorlat sikere fölötti örömünkben, amelynek csak mellesleg szabad megjelennie). A modern ember számára a gyakorlat egy egyszerű, ember által készített tárgy (tű, gomb, gémkapocs stb.) elképzelésével vagy egy specifikus gondolattal ill. szimbolikus képpel kezdődik. Az első esetben „koncentrációs gyakorlatról”, a másodikban gondolati- ill. képmeditációról beszélünk. Mindegyik esetben megjelenik az „én vagyok” élmény a gondolkodó-képzetalkotó figyelemben. Ha a figyelem intenzitása tovább nő, akkor folyamatosan megismerő-érző, még később akaró figyelemmé alakul át. Az „én vagyok” élmény minősége is ennek megfelelően folyamatosan változik – a figyelem növekedése során mindvégig jelen van. Mintha a különben csak pillanatnyi ideig tartó lelkijelenlét (valójában mindig szellemi jelenlét) válna tartóssá és ezáltal tapasztalássá.
8. A kisgyerek tudati fejlődésének minőségei
A gyakorló felnőtt figyelmének minőségi változásai pontosan azoknak a minőségeknek felelnek meg, amelyeken a kisgyerek is áthalad fejlődése folyamán, csak fordítva. Bár a kisgyerek fejlődési fázisait még kevésbé lehet egymástól élesen elkülöníteni, mégis, meg lehet figyelni, hogy a gyereknél először a befogadó („fordított”) akarat, aztán a megismerő érzés, később a szavak nélküli, nyelv fölötti gondolkodás, és végül a tükrözött, nyelvtől függő gondolkodás alakul ki. Az absztrakt gondolkodás kialakulásával jelenik meg a lehetőség a folyamat megfordítására. Az individuum minden fejlődési fázisban egyéni választásokat eszközöl az egymást nagymértékben átfedő képességek palettájáról.
9. A tudati iskolázás eredményei
Megtanuljuk osztatlanul használni gondolkodó, érző és akaró figyelmünket. A gondolkodás- érzés- és akaratbeli szokások feloldódnak; helyükre az improvizálni képes érzékenység lép, amely abból táplálkozik, hogy az igazi Én kapcsolata egyre intenzívebbé válik az intuíciók forrásával. Kigyakorolhatjuk az elfogulatlanságot addig a pontig, amíg elérjük, hogy egy másik emberrel való találkozásnál el tudunk tekinteni az előre kész, megszokott fogalmaktól. A saját igazi Én megtapasztalása megadja a bizonyosságot, hogy minden ember hasonló módon „Én”, ha ebben a mivoltában egyelőre el is rejtőzik a figyelem áramában. Ez spontán lehetővé teszi a gyerek felé irányuló végtelen türelmet és tiszteletet.
Összefoglalás
A mozdulatlan fény megvilágítja önmagát az azonosságban és értésben. Most már megüresedve, fölfelé fordul, gyökerei irányába, ahonnan felé ragyog az Új.
Jelenidő
Nincs naplemente Csupa fény
Évek vonulnak boldog évek
Folyamatos feltámadás
Függőleges fényében élek
Székely Magda
Georg Kühlewind
1 Ld. Die Schritte eines Bewusstseinswandels im Hinblick auf „Problemkinder”, Henning Köhler, Janusz-Korczak Institut.