Georg Kühlewind Foundation

Áldott magányosság

Magányosak vagyunk és nem szeretjük ezt, igyekszünk elkerülni, hogy egyedül legyünk. Ezért keresünk társakat, társaságot. Lármát csapunk – nincs komoly eredménye. Mivel nem hat, emeljük az adagot – és ez sem használ. Szükségünk van társakra és amíg szükségünk van rájuk, nem lehetnek társaink. Az emberi szeretet nem adható annak, akinek „kell”, mert ez maga elrontja, ez maga az akadály. Legjobb, ha mi adjuk a szeretetet, a viszonzás reménye nélkül.

A magány az elválasztottság végső gyümölcse, ahogy a világtól, az emberektől, az istenségtől elválasztódtunk a magam-érzése útján, amely megvastagodott, amióta a korai gyerekkorban megjelent. Ha ez a magam-érzése, amely testünket, lelkünket beburkolja, nem oldódik fel, szerelmünk ölelésében is magányosak maradunk. Nem segít, ha szórakozás, társaság, család után kutatunk, szeretők után vagy barátokkal vagyunk együtt, mert a kommunikáció az elválasztó érzés-burkon át történik. Természetesen segíthetünk másokon bajaikban, betegségükben, haldoklásukban, felelősségeket, feladatokat, kötelezettségeket vállalhatunk és ezekben elfelejthetjük magányos voltunkat, amíg velük foglalatoskodunk. A magam-érzésünket is elfelejthetjük, ha a tevékenységünkre irányuló koncentráltságunk elég intenzív.

Az ember természeténél fogva társas lény; ezt mutatja, hogy a beszéd esszenciálisan lényéhez tartozik. A nyelvek jelekből és jelentésekből állnak; a jelentések anyagtalanul történnek az egyén tudatában, a jelek érzékelhetők és ezért nyilvánosak. A beszéd ezzel a struktúrájával összekapcsolja az egyéneket, ahogyan a jelentésekben részesülnek. A beszéd azonban fecsegéssé, locsogássá fajulhat és ekkor a kapcsolódás a magam-érzés szintjén jön létre, nem az igazi emberi szinten, a valóban közösségteremtő aktivitás pótlékaként.

Bármi is történjék a társaslétben, a magányosság egy más viszonylatot kínál az egész emberiség irányában. Ha a magányosságot, talán időről időre, elfogadjuk, ebben az egész emberiség a partnerünk: ezek az alkotó tevékenységben töltött idők. Aki valamit alkot, összekapcsolódik tudatfeletti forrásaival, a lélek egeivel, ahonnan az inspiráció ered. Ez csak a csöndben jelenhet meg, csak a mélységes csöndben halljuk, ami a társaslétben vagy egy csoportban ritkán valósul meg. Legtöbbször az egyén kapcsolódik össze az alkotás forrásával és az alkotás az egész emberiségnek szól.

Minden ember azzal az impulzussal születik a világra, hogy az egész emberiséget szolgálja, vagy más szóval: hogy alkotó legyen, gazdagítsa a világot. Civilizációnkban számtalan ok, út, konvenció van, amelyek az alkotó akarat elfojtását célozzák és ellentétévé változtatják. Hogy ezt és a belőle származó elégedetlenséget önmagunkkal elkerüljük, a szokásaink, előítéleteink és legfőképp a társadalmi konvenciók revízióját kellene megkezdenünk. Mindezek elterelnek az emberi méltóság megvalósításától, az alkotó élettől. Ebben az életben elfogadjuk a magányosságot és csak ezzel az elfogadással érjük el, hogy soha ne maradjunk egyedül: velünk dolgozik egyfelől a forrás, másfelől az egész emberiség. Ez az áldott magányosság.

G. Kühlewind