Georg Kühlewind Foundation

Az Ország

Van egy pont, van egy hely, vagy idő, ahol nem létezik dualitás: ahol nincsen az alany és tárgy, az én és világ, a múlt és jelen, a jövő és jelen kettőssége. Ezt a helyet megérintjük minden észlelésben, az érzékelésben és az észlelésben a belső térben, amit értésnek nevezünk, a lélekjelenlét pillanatában, és amikor csodálkozunk. Ezek az „érintések” azonban olyan rövidéletűek, hogy rendszerint nem is vesszük észre őket.

Ezekben a pillanatokban a jelentéseket érintjük meg, legalább tudatfölötti lényünkkel, amely a lélek egében rejtőzik; azonossá leszünk a jelentéssel, mert égi részünk jelentésre hangolt és semmi másra, és mivel csak jelentést érthetünk, sosem az érzékelhető jeleket éri értésünk. És még ha a jelentést nem is érjük el, mint amikor a teremtett világot szemléljük – túl hatalmas ideák vagy jelentések számunkra –, a jeleket figyelmünkkel megragadjuk, és ez eredetében, az egekben, azonosságban él a jelentések világával, a Rupa-világgal. Ha fölébrednénk ebben a világban, megértenénk az érzékelésben tapasztaltak értelmét, jelentését. Lehetőségben mindent ismerünk, még a Szellem mélységeit is, ahogyan Szt. Pál mondja (1Kor 2,10), mert az egekben nincsen különbségtevés, hacsak nem az azonosságon belül. Ez a Szt. Háromság paradoxonja, a Logoszé, aki testté lőn, és ugyanakkor megmaradt a teremtés teljes kozmikus erejeként.

Ez a hely a nyelveken túl van. A szavak és a nyelvtan a dualitás világába tartizik: nemcsak a jel és jelentés kettőssége folytán, hanem megnevezés követelte távolságok miatt is: amit megnevezünk, azzal, legalább a megnevezés pillanatában, nem vagyiunk azonosságban. A nyelvek a dualitásban való élésre tanították az emberiséget, legalább a megnevezés pillanatában. A nyelvek ma a nem-dualitásban élni tanítanak, mert ma az ember nemcsak él a dualitásban, hanem ezt fel is ismeri, és ez azt jelenti, él benne az egység csírája, különben nem tapasztalná a dualitást.

A nyelvekben a deklinációk esetei legtöbbször dualisztikus struktúrákat jeleznek, mint alany-, tárgy-, részeshatározó eset, stb. A birtokos eset azonban kétélű, csak a tudat ítéli meg az összefüggés szerint, hogy genitivus subjectivusról vagy objectivusról van-e szó, mint pl. az „Isten szeretete” kifejezésben – Isten szeret vagy Őt szeretik? „Isten-félelem” egyértelmű. A Szt. Szellem megújítása (Tit 3,5) legalábbis kétértelmű. Ez csupán a jól ismert tényt tükrözi, hogy a nyelvtan nem azonos az értelemmel.

„Isten országa” vagy „Mennyek országa” (voltaképpen mindkét esetben „Királyság”-ról van szó) kifejezésnek különleges vonása, hogy mindkét értelemben, genitivus subjektívusként vagy genitivus objektivusként is jelentéssel bírnak. Ha Isten országa vagy királysága azt jelenti, hogy az istenségnek a teremtett világban most ismét, a jelenben, befolyása van – ami megszűnt az ember tudati kiválásával a szellemi (vagy jelentés-) világból –, akkor ez csak úgy történhet, hogy az emberi tudat, a lélek-szellem és az egek viszonylata megváltozik. Ez mutatkozik a pusztában kiáltó hang szövegében: „Térjetek meg, mert elközelgett Isten országa” vagy a mai nyelvre fordítva: „Fordítsátok meg szellemeteket, hogy az Ország közelíthessen.” Lukács evangéliumában világosan kifejeződik: az ember kell tegyen valamit (17,20-21): „Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jó el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jô el. Sem azt nem mondják: ímé itt vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van.”

Az istenség nem fér hozzá többé a teremtett világhoz, a teremtés után visszavonult tőle, mert ez a világ anyagivá, érzékelhetővé lett, a jelek világává. Az istenség beavatkozása az emberen át történik, akinek része van mindkét világban, a jelekében és a jelentéseket teremtő hierarchiák (Arupa-) világában is; részese a szellemi világoknak tudatfölötti lénye által.

Hogy az Ország vagy a Királyság eljöhessen, az embernek tudatos kapcsolata kell legyen az Istenséggel, a tudatfölötti helyett; tudati szintjének emelkednie kell. Az ember tudata ki kell terjedjen az Egekbe, és ez jelenti az ember országát (királyságát), amiben otthon van, ahol önmeghatározó, király; ennek az országnak el kell érnie az istenséget, Isten országát (királyságát): hogy eggyé váljanak. Hogy az ember tanúskodhassék Isten országáról, az ember országának magába kell fogadnia Isten országát. „A király, aki nem tudná, hogy király, nem volna király” (Tauler).

Martin Buber szövege (Daniel, Gespräche von der Verwirklickung, Leipzig 1913, 79. oldal) összefoglalja a helyzetet: „Isten meg akar valósulni és minden valóság Isten valósága. És nem létezik valóság, csak az ember által, aki megvalósítja önmagát és mindent, ami létezik. Ez Isten országa, a veszély és a kockázat országa, az örök kérdésé és örök létesülésé, a nyitott szellemé és a mélységes megvalósulásé, a szent bizonytalanság országa.”

A szent bizonytalanság az a hely, ahol nincs dualitás, csak azonosság, amelyről tanuskodás is van, aki tanuskodik, belülről, az az Önmagam, aki ez a hely. Nem kell keressük, kutassuk hollétét, mert a kereséssel távolságunkat tőle hangsúlyozzuk, és mert a megvalósítás itt a felismerés aktusa, nem valami keresés és megtalálás.

Szerepünk a teremtett világban az, hogy azt megvalósítsuk, hogy tanuskodjunk róla, hogy megértsük jelentés-mivoltában. Ahol valami van, ott valakinek is lennie kell, egy tanúnak, különben nem tudnánk a valamiről. Ha valahol van egy tárgy vagy tárgyeset, ott kell lennie egy alanynak, alanyesetnek. Ha van Istenség, kell lennie valakinek, aki észleli, és ezzel megvalósítja (angolul: „realize” mindkét értelemben, a megvalósítás és az észlelés értelmében használható).

Ahol nincs dualitás, csak egység, amelyről az egységen belül tanuskodás van, ez az Önmagam (self, Selbst). „Önmagam” – azt jelenti, hogy a Nem-más. És hogy a figyelem, amely általában az alany és a tárgy között közvetít, és mint ilyen, a mindennapi életben nem lesz tapasztalássá, önmaga tudatára ébred, és így lesz Önmagam. Ezt a „helyet” ha elérem, azt jelenti: van nekem. Akkor van nekem, ha tudom, hogy van nekem, és azt is, hogy mi az. Igazából nem lehet semmi a mienk, amit nem ismerünk meg. „Birtokolni nem más, mint megismerni” (Szent Ágoston, 83 kérdés, 35,1). És ezért mondja Lukács evangélista (8,18): Figyeljetek azért, mi módon hallgattok valamit; mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, még amilyét gondolja is hogy van, elvétetik tőle.” A képességek, amelyekről nem tud, nem tanuskodik az ember, amelyeket nem tudatos belső munkával szereztek meg a szellemi szegények, azok el fognak veszni, kiszáradnak. „Boldogok vagytok ti szegények, mert a tietek Isten országa” (Lukács 6,20).

Az Ország (Királyság görögül) központi példázata a magvetőé (Márk 4; Lukács 8; Máté 13). Míg az Úr körüli legbelső tanítványi kör sem képes megérteni, az új központi vonása miatt: amit felülről magként vetnek, azt az emberi igyekezetnek kell alulról jőve (a jó föld) befogadni, hogy növekedjék és gyümölcsöt teremjen. Miután az idők betöltettek, további teremtés csak mindkét oldal által lehetséges: Ég és Föld, Isten és ember összeműködéséből. „A szem, amin át Istent látom, ugyanaz a szem, amin keresztül Isten lát engem” (Meister Eckhart). „Mert most tükör által látunk, homályosan; de akkor arcról arcra. Most rész szerint ismerek meg; akkor pedig teljességből, ahogy én magam leszek megismerve” (1Kor 13,12). Az Ország (Királyság) a két ország találkozása, egyesülése. Valójában sosem válnak szét, csak az ember képessége szűnt meg, hogy a jelek és jelentések egységét meglássa, megvalósítsa.

Ezért az Ország (Királyság) bennetek van, és az Ország a Magvető vetette magok, a Magvető hasonlata a magok, ha a szívbe hullanak. A szív lesz a jó föld, ha befogadja a magokat, amik kinőnek és gyümölcsöt teremnek, mert örökösen meghalunk és föltámadunk, mint a mag, amely a „talajba hullott”, és nem „marad egymaga”, hanem „ha meghal, sok gyümölcsöt terem” (János 12,24).

Georg Kühlewind