Georg Kühlewind Foundation

Halottak napján 1999

’99. nov. 2.

Nem tudjuk, hogyan gondolkodunk, nem tudjuk, hogyan emlékezünk, nem tudjuk, honnan, hogyan vannak sejtelmeink, nem tapasztaljuk figyelmünket, amellyel minden egyebet tapasztalunk. Azért van ez így, mert ezek a képességek lelkünk egében, szellemi részében gyökereznek és ez a tartomány tudatunk felett, annak forrásaként lenne található. A forrás, fényforrás kis villanásai, amivel tapasztalunk, amivel kiszolgáltatottságunkat az ok-okozati láncolatoknak észrevesszük, amivel tanuskodunk mindarról, ami velünk – kivel is? – történik. Mivel ez a szikrányi ébrenlét és annak forrása nincs a testhez, sem magam-érzésünkhöz kötve, az egekhez tartozik, amelyekben nem vagyunk elválasztva egymástól, nem vagyunk elválasztva semmitől, senkitől, ezért olykor megbocsájtunk egymásnak, magunknak, mindenkinek.

„Oly anyagból vagyunk, mint álmaink, és kis életünkben alvás vesz körül.” Prospero mély embertanból beszél. Az élet ok-okozati láncolataiban álmodunk, ami történik velünk, nem mi irányítjuk: álomi lét. Tudatfölötti egeinkben alszunk, álom nélkül. A csend, a szavak, fogalmak fölötti, nyelven túli Ige birodalma ez, az értésünk, beszédünk képességének forrása, tiszta forrása. A csendes ige birodalmában élnek a halottak, mondják magukat, ez a létük. Ami ott lét, a földön képességként jelenik meg, a test, a lélek képessége lesz, azé, aki testi-lelki létében elvált a felső tartománytól. Ide lép be a lélek-szellem a halál után, mikor formáitól, a formákhoz való tapadástól már megtisztult. Ebben a világszférában ébredünk föl, talán pillanatokra, meditációnkban és találkozhatnánk halottnak vélt testvéreinkkel, ha meghallhatnánk szólásukat, ahogyan magukat mondják a nyelveken túli néma ősnyelven.

De hogyan ismerhetjük fel őket a némám szóló szózatok sűrűjében? A „hullámhosszak” ennek a szólásnak a metaforája: igazi nevüket mondják ami nem valaminek az elnevezése, ami önmagában nem név, hanem az a név, amely létük és lényegük, ami mellett nincsen még-valamijök. A szólás hogyanja az igazi egyedi jellemző – senki más így nem beszél. Rajtunk múlik, felismerjük-e, jegyek, jelek nélkül – azok elmúltak.

Minél inkább szerettük őt, azt, aki nem a jelek, nem a jegyek – ezeket ismerjük meg először –, a jelentést, a jelenést, annál könnyebb azt, a szólásmódot, amely a név, megtalálni.

Elhagyva a lélek rokonszenvét, ellenszenvét, a földi lét egyes képeit, a teremtő pillanatok képeit, a mosolyt, a tekinteteket, vidámakat, szomorúakat, kíváncsiakat és lemondókat, megannyi képet, két képet összenézve, összeolvasva, a meditációban megtalálható az utolsó földi élet hogyanja, stílusa, mozdulata és teljesülése – teljesülése akkor is, ha a földi értelemben hiányozni látszik.

Tovább lépve a koncentrált kép meditációjában a mögöttes hangzásra érezhetünk, ébredhetünk az érzésben, arra, ami több földi életben nagyon különböző stílusfajtákon át nyilvánult (ahogyan a festő, vagy zeneszerző változhat stílusában, mégis felismerhetően ő marad), megszabva mégis valamiféle rokonságukat: a nagyobb stílust.

„Minden lény tökéletességére törekszik” (Aquinói Szt. Tamás) és ez a „törekvés” vagy irányultság (talán kavana a chaszidok nyelvén), a legnagyobb, legátfogóbb „stílus”, az érezhető nagyobb stílus fölött, megismerő akaratunkat formálja, alakítja: ez a halott testvérünk intuiciója bennünk, a találkozás, a felébredés a harmadik égben, a szólás meghallása, a „harmadik” égben, ahol magasabb lényünk mindig is él, az alvásban, amely kis életünket minden pillanatában körülveszi, amelyben minden pillanatban felébredhetnénk.

Georg Kühlewind