Georg Kühlewind Foundation

Karácsony 2000

A kisgyermeki létre éppúgy nincsen ma szavunk, mint a „participáló” tudati létre, amely nem tudat a mai értelemben, azaz nem öntudat, – egy tudat, amely nem tudja, hogy tudat. Ez a létfajta magában foglalja ugyan, mint mindent, a testet, mint a világ legközelebbi részét, de nem a test érzését tartja-érzi létének (ahogyan a mai felnőtt), hanem a tudati létet, ha erről nyilatkozni volna képes. Ebben a tudati alap-létben a gondolkodás, az érzés, az akarat egy, azaz nincsen gondolkodás, érzés, akarat. A befogadó és közlő történés egyazon elmozdulás – aminek a későbbi visszfényére azt mondjuk: a kisgyerek utánoz. Ez a létfajta később fokozatosan tudatfelettivé távolodik – a felnőttben teljesen – attól a tudattól távolodva, amely már tárgyi, azaz dualisztikus: én és a világ. Az eredeti lét ekkor tudatfeletti forrásként működik, ebből meríti az ember specifikus képességeit, amelynek hogyanját nem ismeri: a gondolkodást, érzékelést, értést, új eszméket, ideákat, a szeretetet, ami a jó akarása. Mindezt alapnak, a lét alapjának nevezhetjük.

Az alapban adott az értés, a lét öröme és a jó akarása. Ami a tudatfeletti alapból torzítás nélkül éri a dualisztikus tudatot, az bíztonságos. A bíztonság tudatfeletti erő, az Én ereje. Testig ható bíztonság, ahogyan a beszédszervek (tudatfeletti módon) működnek, ahogyan a gondolkodás, ha tiszta, lépeget; ahogy az értés az értettbe illeszkedik és ahogyan erről bíztosan tudunk, akár arról is, ha valamit nem értünk. A kisgyerek létérzése, akit az alap még részekre-bomlás nélkül táplál, bíztonságos és ennek a befogadott létérzésnek kifelé a bizalom felel meg. Ilyen bíztos a gyerek a világ-értelem teljes, jelentés-teljes létében és annak Alkotójában, – mivel a jelentés csak valakitől eredhet – és ezt a bíztonságot nevezték eredetileg hitnek. Ha a bíztonság tudatossá válik, átalakul a méltóság érzésévé.

A tudatfelettiből származó adományok ősmátrixa a figyelem. A figyelem válik szét később gondolkodó, akaró, érzékelő, intencionális és befogadó figyelemmé.

Minden adománynak el kell vesznie, hogy az ember tudatos munkával újra megszerezhesse és eközben az adományok mögött nem-tudatosan rejtőzködő Én önnön tudatára ébredhessen. Amíg ez nem következik be, az ember az alap halványodását pótlékokkal kísérli meg kiegyensúlyozni: az érzést a magam-érzéssel, a feltétel nélküli bíztonságot valamire épített bíztonsággal (bebíztosítva magát), az érzéseket dogmákkal, a jót a hasznossal, a lét értelmességének és szépségének örömét a jelentés-nélküli élvezetekkel helyettesíti. Ezek mögött nem az Én, hanem az ego, az egoitás van.

A kérdés, mely a felnőtt emberben felmerül, így hangzik: Hogyan lehet az alaphoz visszatérni, ha elveszett? És persze elveszett. Konkrétan: hogyan ébreszthető szeretet vagy respektus valaki (akár egy gyerek) iránt, akivel szemben spontán módon nem jelenik meg; hogyan lehet szert tenni hitre, akiben nincs?

Ha valamit ennek érdekében tenni akarunk, az nem lehet valamiféle törekvés visszafelé, a gyermekkor felé, mert éppen ez a törekvés választana el céljától mind erősebben. Mert akkor nem volt törekvés. Ha valamit teszünk, törekedőleg, tudatosan, az csak ellenkező irányban vezethet eredményre: ha a figyelmünket, ahogyan adott, olyannyira felerősítjük, felfokozzuk, hogy tapasztalni tudja magát, azaz öntudatossá válik, mind közelebb az eredetéhez, amely tudatfeletti lényünkben őrzi az alapot. Ha a tudat, legalább időről-időre, összekapcsolódik a tudatfeletti alappal, amelyből a bíztonság (azaz hit), a jó akarata és ezzel a lét öröm árad, akkor olyanok lettünk, mint a kisgyerekek, de öntudatosan. Emberfiává lettünk, aki az emberi mivoltot megvalósította, mert tanúskodni képes felőle, tudatát tükörbeli képmásából a lét szintjére emelte. Erre tanít a karácsonyi képen József alakja, aki az újszülöttől elfordulva, nem fizikai látásban éli meg a gyermeket, vagy a zarándokok, mágusok és pásztorok, akik eljönnek tisztelegni a gyermeki méltóság előtt, hogy lássák és tanúskodni tudjanak felőle.