Semmi új feladat

Mindenfajta szóbeszéd szellemi világokról, amely nem tapasztaláson alapszik, a dualitás világát növeli; a menekülési próbálkozás belőle ellentétévé alakul, a tárgyak világát táplálja. 1967 év óta küzd a kereszténység ezzel a problémával; megoldása túlmutat az intellektuson, működésének tapasztalásában rejlik, nem utólagos megfigyelésében és leírásában. Belátni, hogy az ember a világ tudati pólusa, hogy a világgal egységet alkot, viszonylag könnyű. Csak mondjatok nékem valamit, amit senki ember nem tapasztalt, nem ismert meg és nem állapított meg. „Ha a tudat nem mozdul, a világ nem tűnik elő” – ilyen egyszerűen fejti ezt ki Bodhidharma. Az egységből, amelyről nem volt tanuskodás, a dualitásba kerültünk: ebben felébredt a tanu – nem az igaz tanu. A dualitásból az egységbe, amelynek tanuja van: ez lenne az út, az élet és az ember feltámadása a harmadik évezredben, miután megkaptuk a tanítást az Én-vagyok felől, miután az Istenember előélte azt. Minden külső adottság, mindenekelőtt a már megszentelt egoitás, a dualitás elve és forrása - ellene van. De ez nem változtat az ősrégi, már a legrégebbi kultúrákban ismert feladaton, sem pedig a lehetőségen, amely megadatott a Logos testet öltésével is a megsokszorózás misztériumával a Golgotán: a mennyek vagy Isten országának megvalósítása, ami egyben az ember országa kell legyen, hogy az ember tanuskodni tudjon róla, igaz tanuként, nem kívülről, hanem az egységben: az Én-vagyok, az igaz Én, akiben Isten országa megvalósul.