Georg Kühlewind Alapítvány

Georg Kühlewind életrajz

Kuehlewind_Georg_0_miniGeorg Kühlewind 1924-ben született Magyarországon.

A Tudatszintek című könyvhöz írt életrajzában így ír magáról:

„Először a pszichoanalízis, Jung, a különböző vallások története és a kultúra iránt kezdtem érdeklődni, ekkor tizenöt éves voltam. Tizenhét évesen Kerényi Károly tanítványa lettem. Az ő hatására szándékommá vált, hogy klasszika-filológus legyek, és latint és görögöt tanuljak. Freud és Jung meggyőztek, hogy az élet nem érthető meg racionálisan. Közgazdaságtant hallgattam. Megpróbáltam minden szokást, hagyományt és konvenciót kitörölni magamból. Sikerrel. Ami maradt: sivatag. (Ötéves koromban volt egy erőteljes én-élményem, olyan mint Jean Paulé, amelyről Rudolf Steiner ír A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című művében.)

 

Tizennyolc éves koromban találkoztam először az antropozófiával. Azt éreztem: „Érdekes, de ezt már mind tudom, ez mind él bennem.” A háború után történt a második találkozás. Rudolf Steiner Valóság és tudomány és Goethe világnézete című könyvei révén. Ezt követően a Hamburgban tartott János Evangéliumról szóló előadássorozatok hatottak rám. Egyik könyvet olvastam a másik után, és így tettem tíz éven keresztül. Ekkor azt éreztem, hogy ez teljesen hiábavaló: nem jutok előre a belső munka ösvényén (gyakorlatok), és úgy tűnik, az idáig felhalmozott tudásom csak rám nehezedik – és tényleg így volt!

Ezen a ponton majdnem leszámoltam a teljes antropozófiával, amikor is volt egy fontos álmom, és eszembe jutott Steiner egyik könyve, melyet addig nem értettem – A szabadság filozófiája. Így elkezdtem tanulmányozni ezt a művet, illetve Steiner más ismeretelméleti tárgyú könyveit. „Egy utolsó esélyt” akartam adni ezeknek a könyveknek. Szigorúan önmagukban akartam megérteni őket, anélkül hogy más ezotérikus műveket olvasnék mellettük. Körülbelül fél évvel később tudtam, milyen irányt kell választanom. Láttam a hibákat, melyeket elkövettem és a félreértéseket (melyeket értéseknek gondoltam). Rájöttem, hogy az igazi megértés szintje nem az a szint, amit más tudományokban is elérnek, hanem legalábbis egy élő, tapasztaló gondolkodásé; nem a gondolt szintje, hanem maga a gondolkodás folyamata. Ettől a pillanattól (kb. 1958) indultam el a belső iskolázás útján. 1969-ben találkoztam Massimo Scaligero-val, az olasz antropozófus gondolkodóval. Valójában az igazi és jelentős találkozás nem személyesen történt, hanem a könyvein keresztül egy személyes találkozás után. A találkozásból mély és inspiráló barátság született, annak ellenére, hogy több kérdésben nem értettünk egyet. Mindazonáltal tökéletesen egyetértettünk a belső úttal és a megismeréssel kapcsolatos kérdésekben.

1965-től egy csoporttal kezdtem dolgozni és 1966-tól kezdtem előadásokat tartani Ausztriában, Svájcban és Németországban. (Az 1984-ben keletkezett életrajz óta a német nyelvterületen kívül Magyarországon, Franciaországban, Angliában, Hollandiában, Lengyelországban, Szlovéniában, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Jugoszláviában, Romániában, Oroszországban, Norvégiában, Finnországban, Grúziában, Ausztráliában, Új-Zélandon, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken is tartott előadásokat.)

Meg kell említenem egy másik számomra fontos barátságot. 1979-ben ismerkedtem meg egy kiváló francia antropozófussal levél útján, Mme S. Rihouet-Coroze-val. Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor nyolcvannyolc évesen elhatározta, hogy lefordítja franciára A Logosz felismerése című könyvemet. Csak két és fél évig tartott földi barátságunk, 1982-ben halt meg.

Az antropozófiában már kezdetben is a tudattal kapcsolatos kérdések érdekeltek. Ez nagyon hamar elvezetett a Logosz ideájához. Húsz-huszonkét éve a János Evangélium Prológja a központi témám, s könyveim is mind ezzel a témával kapcsolatosak.

A háború után tanulnom kellett valamit, de nem láttam tisztán, mit kellene választanom. Olyan témákat kerestem, amelyek addig egyáltalán nem foglalkoztattak. Így a természettudományokat választottam, és azon belül a kémiát. Fizikai-kémikus lettem, és harminc évig ezt tanítottam a Műszaki Egyetemen – főleg kolloid kémiát. Kísérleteket végeztem az abszorpció, katalitikus folyamatok, felületi rétegek kémiája területén. Néhány találmányt is a magaménak tudhatok.

Ötvenhét évesen nyugdíjas lettem. Mostanában leginkább nyelvészeti, pszichológiai és ismeretelméleti területeken dolgozom. Úgy gondolom ezek a tudati lélek jellemző tudományai. Örülök annak, hogy természettudományokat tanulhattam. Ezáltal sajátíthatjuk el a tudományos gondolkodást, amelyet az igazi szellemtudomány művelésekor magától értetődően kell használnunk. A Steiner által felvázolt szellemtudomány még olyan tudósokra vár, akik képesek a tudományt az ismert tudományokénál magasabb szinten gyakorolni. Úgy érzem, az a feladatom az életben, hogy átadjam ennek az új tudománynak az alapelveit.

Amikor fiatal voltam, zongorázni tanultam, és zenész akartam lenni, de ez csak vágy maradt. Legnagyszerűbb zenei élményem, ha Kathleen Ferriert hallom énekelni, ámbár sajnos soha nem hallottam élőben. A zeneszerzők között – a klasszikusok és romantikusok mellett – Bartók a legfontosabb számomra. Nekem ő jeleníti meg a tudati/tudatos lélek zenéjét. Az írók közül sokat tanultam Aldous Huxleytől – talán olyat is, amit ő nem akart tanítani – mindenesetre nagyon közel áll hozzám. A költők közül Hölderlint, Rilkét és Celint szeretem leginkább, meg Dantét, akit olvasva megtanultam olaszul, és eljutottam Rómába is, ahol pedig Scaligero-val találkoztam. 1967-ben ismerkedtem meg a zen buddhizmussal, ami erőteljesen befolyásolta az életemet. Azt hiszem az antropozófusok sokat tanulhatnának az ősi és japán zentől. Más véleménnyel vagyok azonban a ma Amerikában és Európában művelt zenről.

Végezetül hadd említsek két szerzőt, akik hatottak rám: Tolkien és Michael Ende, akit személyesen is ismertem. Természetesen mindent elolvastam, amit egy kereső ember elolvasna: filozófiát, ezoterikus hagyományokat, nyelvészetet, mitológiát, etnológiát, vallástörténetet stb. – de nem hiszem, hogy bármelyik különösen befolyásolta volna azt, hogy milyen vagyok most.

Egyéb? Ez a legnagyobb és legfontosabb kérdés, és pontosan ez az, amire nem tudom a választ. Megnyugtató viszont, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Egy madár éneke a párkányon, a hó csillogása a kertben, a tenger egy viharos reggelen, egy héja hangja, vagy amikor mosolyra húzódik egy szeretett arc, amikor megsimogat egy kéz; igen, talán ezek az „apró” dolgok sokkal jobban befolyásoltak, mint ahogy azt el tudnám mondani. Kedves olvasó, kérem érje be ennyivel. Érdeklődését megköszönöm.

 

Georg Kühlewind

1984. március 13.

 Fordította: Pál András