Tapasztalás

Minden tapasztalás, amelyben a tanu, a figyelem és a tartalom nem egységben átélt, azonosságban átélt, hiányos tapasztalás.

Ha a meditációban a tanu nem tapasztalt – noha mindenképp jelen van, hacsak nem alszunk –, ez is hiányos tapasztalás, hasonló a mindennapi élethez, ahol a tanu ugyancsak jelen van, anélkül hogy önmagáról tanuskodna. Ennek következménye a jelentés és értelem nélküli világ, mivel az Én-lény, aki jelentéseket és értelmet teremthet vagy érthet meg, nem tapasztalt. Jelentések léteznek, ez bizonyitja, hogy Énlények léteznek – pervertált bizonyiték. Ahol az igaz tanu nem tapasztalás, a kis Én mindenképp jelen van, legtöbbször észrevétlen.

Minden tapasztalás Buddha vagy a világosság vagy a figyelem tapasztalása, a birtokos eset mindkét értelmében – a két értelem eggyé válik.

A szellemi világban – most ez tudatom tartalma – megismerő és kommunikativ azonosságban vagyunk, azonosságban a fényben a jelentések sokdimenziós hálózatával, az érzésbeli, akaratbeli jelentésekkel is. A nyelvek és a fogalom-rendszerek ennek a hálózatnak leegyszerûsitett struktúrái. Mégis a leegyszerûsitett jelentéseket és rész-valóságokat az őshálózatbeli gyökereikből értjük meg, amellyel tudatfeletti összeköttetésben vagyunk mindig is. Ezt hivják anamnézisnek, emlékezésnek /Platon/.

A jelentések ősképi világa funkciókból, funkcionális jelentésekből áll. Ahol a funkciók végződnek, ott jelennek meg a statikus jelentések. A jelentések világa fölött van az Énlényeké.

A tiszta világosság torzulásokon megy át: nevek, az én viszonyai, függőségek, tapadások a dolgokhoz stb. Ezek a torzulások – formák valamennyien – használják a világosságot. A tapasztalás első pillanata megmutatja vagy megmutathatná az Olyanságot /Tathata/, az identitást a torzulatlan Világossággal. Még a formákban élő kis Én is Olyanságként tapasztalható.

Ami megnevezhető, az a megnevezhetetlenből származik. Ez teszi lehetővé a megnevezést. Az Énlény igazi neve:önmaga.Nincs semmije, semmi rajta, ami megnevezhető lenne. Nincs „szubsztanciája”, „miből”-je.

A létezés látás. A látás közlés. A közlést nem lehet tovább kifejteni és nincs is rá szükség – az amúgyis közlés volna.

A látás vagy világosság a látásban önmagát gerjeszti, növekszik vagy kitágul. Nincs állandósága. Ezért kell legyen, ami állandó.

Ahogyan minden létező Olyansága megjelenik a látásban, felébred a részvét, amilyen mértékben a gond önmagáért csökken. A részvét kommunikativ.

Minden lény, dolog, jelentés, amiről tudunk, tudatunk tartalma, világosságból való. Olyan világban élünk, amely kommunikációból van.

Mivel minden tapasztalás Buddha-természetünk azonosulása, minden tapasztalás Buddha-tapasztalás. Ha megvalósul a tudat függetlensége tárgyaitól és tartalmaitól, a formanélküliség minden tartalom saját Olyanságává lesz. A jel és a jelentés azonossá válik, mint a művészetekben. Buddha vagy Krisztus képe vagy szobra helyett nézhetünk egy virágot vagy egy kavicsot vagy egy madarat – mind Buddha vagy Krisztus.

Minghogy csak egy végső valóság van:a fény vagy figyelem vagy tudat és ez a végső valóság, mert egyetlen, ezért szent; és igy minden szent, ami a tudatban, a világosságban megjelenik. Ennek tapasztalása ha megvalósul, az Isten Országa /Lk 17,21/ vagy a Buddhizmus Tiszta Földje.