Georg Kühlewind Alapítvány

A szavaknak, a nyelvtani formáknak, vagyis a jeleknek, jelentésük van. Ez két fontos megállapításra ad módot. Először: mivel a jelentés nem anyagi létező (miből is lenne?), az anyagi világban és ugyanakkor egy nem-anyagi világban, a jelentésekében élünk. Másodszor: merthogy a jelentés nem jön létre csak énlény által és csak énlény számára [az idevágó meditáció ez: Jelentés csak éntől énig], tehát… nem mondom ki, tudhatjátok.

Amit megértünk és közlünk, mindíg jelentés, nem a jel. De általában anyagi jelek segítségével közlünk és értünk. A Biblia szerint nem mindig volt így. A bábeli történés kényszerítette az emberiséget arra, hogy közléseikben a már meglévő népnyelvekre szorítkozzék, annakelőtte a néma közös ősnyelven közölték egymással a jel-nélküli jelentéseket. Ez a képesség veszett el a Torony alkalmából.

A nyelvek megváltását az Ujtestamentum írja le: Pünkösdkor az apostolokat mindenki úgy értette, mintha kinek-kinek saját nyelvén beszéltek volna. Valójában egyetlen létező nyelven sem beszéltek, de belső beszédük, amely a hangzó jeleket kiegészíti a jelentések oldaláról, az a teljes, még nem egyes nyelvekre differenciálódott néma ősnyelv volt – ezt a mágikus nyelvet értették meg. Így beszélt az Úr is a gyógyítások és az úgynevezett csodák alkalmával: kifelé arameus nyelven, belül a jelentések teljes, még nem szétforgácsolódott néma nyelvén.

E gondolatok aktualitását az adja, hogy ma egyre több ember, főleg gyerekek, főleg autisztikus emberek képesek a csendes, pontosabban a néma, jeltelen kommunikációra, sokszor akár távolból is.

A csend két irányban alakulhat át. Az egyik, hogy hallható jelek lesznek belőle: beszéd és zene. De az utóbbi a csend másik lehetőségét is használja: a hallhatóság mintegy negatív dimenzióját, mintha a zörejek teljes hiánya, a fizikai csend a másik irányban, a csendnél csendesebb zónában folytatódna. Aki zenét hall, ezt a negatív hangzást is hallja. A jelentések néma „nyelve” ebben a dimenzióban, a csend túloldalán „hangzik”. Akár a zene, ez a nyelv is érzésekben „gondolkodik”; artikulált és struktúrált megismerő érzésben, érzés-ideákban történik a közlés és az értés. Minden kisgyerek a csendnek erről a fizikailag nem hallható oldaláról érti meg az első ezer szó jelentését, amely a beszélő tudatfeletti lényében „csendül” – milyen pontos itt a magyar nyelv.

Az új gyerekgeneráció hosszan megőrzi a néma közlés és értés képességét: a jelentések világa a csend túloldalán van. Minden értés ebben a világban történik. A csendnek ebbe az oldalába vésődik bele minden új, ember-alkotta jelentés. Pünkösd a beszélő csend ünnepe. Ennek jelében születnek és élnek a nálunk nyitottabb és ezért szellemibb jövendő emberiség első előörsei.

A testvérgyilkosság korszakaiban – Káin óta egyfolytában – az ember tehetetlen nézőként éli meg magát. Megkérdezheti: valóban nem lehet tenni semmit? A külvilág ezt ritkán engedi meg; de ha az ember igazán szellemi lény, akkor kell legyen szellemi hatékonysága is. Ez a felsőbb akarat kérdése.

Ha szellemi képességekről van szó, az út ezekhez a felnőtt szellemi-lelki struktúrájából indul ki, és a kisgyereké felé vezet, csak én-tudattal; tehát a képességek visszavevésén át, amelyek az életünk folyamán jöttek bennünk létre. A visszavevés nem elvesztés, csak az aprópénzt váltjuk nagyobb bankókra.

Így hozza létre a visszavonulás a gondolattól a gondolkodásba az imaginációt – a gondolkodás megmarad, anélkül, hogy gondoltat gondolt volna, nem könnyű lépés. Így csendül meg inspirációként a szellemi világ beszéde, ha saját beszédünkről lemondunk, de egészen a beszédszervek munkájáig mindent megteszünk, ami a hangzó beszéd előzménye, csak a gége előtt ez megáll – az érző emberben. Így vonható vissza fokról fokra az akarat is.

A hétköznapi akarat vak, külső vagy egoisztikus belső késztetésre ébred, a gondolkodás-képzelés kell vezesse, adjon neki célt és formát. A beszédben vagy az igazi – intuitív – gondolkodásban ez másképp van: itt akarat és beszéd-intenció, vagy akarat és gondolkodás egyek. Nem tudjuk, hogyan beszélünk, a figyelem elég ha csak a beszéd tartalmára irányul. Ugyanúgy van minden művészi tevékenységben; a kéz, a kar, az egész test beszédszervvé válik. A művészet „technikájának” elsajátítása azt jelenti, hogy kifejlesztjük a megfelelő beszédszerveket. A figyelem a zenére irányul, a kéz, a kar megvalósít, anélkül, hogy a tudatnak elő kellene írnia a mozdulatokat.

Ez az emberi testi-szellemi akarat, ahogyan a bűnbeesés előtt volt, és ez az eredeti test: a szellem kifejező eszköze. És ezt az akaratot is vissza lehet vonni. Mert az értelem, a jelentés – szavaké, a muzsikáé, művészeteké – önállóan, kifejezés nélkül is létezhet; így van az eredetben, kezdetben. Itt tökéletes, nagyobb, tágabb, mert még nem korlátozott, nem beszűkített. Az értelem, a jelentés ilyen formájában átváltozik az akarat, amely máskor kivitelez, a befogadó alakjába:

Legyen meg a te akaratod – ez az én akaratom.

Ezzel az akarattal csak az egész emberiségért, minden emberért lehet imádkozni, akarni-imádkozni. Ezzel taszíthatunk valamit a történések, a világtörténés kormányrúdján, hogy jóra forduljon, miközben a „mit”, a „hová” kérdését a magasságra bízzuk, ezzel a felső akarattal, segítve az ismeretlen együtt-munkálkodóknak, akik hasonlóképpen tesznek.

Az út az akaratnak erre a fennsíkjára a meditáción át vezet; különösen alkalmas erre a János jelenéseinek 21. fejezete, vagy annak néhány verse, és különösképpen az első vers:

És láték új eget és új földet,
mert az első ég és az első föld
elmúlnak, és a tenger nincsen
többé.

1991 Karácsonyán

Georg Kühlewind

A fény természete

A fény homogén, formáktól mentes, de anyja minden formának, készenlétben. Értelem-, jelentés- és én-jellegű. A fény érzékeli a formákat, minőségeket, amelyeket felölt, amelyekbe belehelyezkedik, amelyek így létrejönnek. Ez a gyökere és lényege az ontológiai monizmusnak – minden monizmusnak: lét és megismerés egy.

Az érzésben és a megismerő akaratban a figyelem az-zá válása (voltaképpen már nem is az) közvetlenül tapasztalható (amit érzünk vagy az akaratban utánozunk – sosem tárgy, a művészetben sem); csak a gondolkodásban lesz ez problematikus, a gondolt múlt-jellege miatt, valamint a hétköznapi érzékelésben, amely mindíg áthatott fogalmakkal, vagy (a természetet illetően) helyettesítő fogalmiságokkal (nevekkel).

Meghatározás

Minden meghatározás, szavak, jelentések, fogalmiságok, mint „mint”, „kívül”, „belül”, „fönt”, „lent”, „itt”, „ott”, „most”, stb. a tudat meghatározásai (mindkét értelemben). A meghatározó nem lehet meghatározott. Hol van akkor a meghatározó tudat? „Hol” – maga is meghatározás, helyettesít minden egyéb meghatározást.

Ez a kérdés megszünteti minden racionális fogalmi gondolkodás, minden érzésformákban működő érzés, minden valamit akaró akarat alapjait. Nem marad semmi, semmilyen meghatározás – és ezt nevezzük semminek, ürességnek, formanélküliségnek és ezek sem meghatározások: kiút a nyelvekből. Minden polaritás megszűnik, mint létezés-nemlétezés, idő-öröklét, mivel ezek is meghatározások. Nem maradhat egyetlen szó, egyetlen jel sem. Csak a néma értés marad, egy állapot, amely abban a pillanatban szűnik meg, amikor egy forma, egy fogalom, egy érzés megjelenik a horizonton.

Utolsó levél 2005. dec. 18.

A tizenkét lépés,¹ amelyet meg kell tennünk, ha meg akarjuk érteni az ún. „nehéz” gyerekeket, tulajdonképpen azt jelenti, hogy új képességeket kell kifejlesztenünk magunkban. Az osztatlan figyelem [1], a tudati szokásoktól való megszabadulás [2, 3, 4], a gyerekek viselkedése mögött meghúzódó értelem intuitív (nem spekulatív) észrevétele [5], egyfajta hálaérzés megtalálása [6], annak a területnek a felfedezése, ahol a gyerek vezethet bennünket [7], az emóciók megismerő érzéssé való átalakítása [8], a gyerek fejlődése iránt tanúsított igazi türelem [9], tisztelet [10] és előítélet mentesség [11] kifejlesztése, és a gyerek valódi Énjének legalábbis megsejtése – ez mind olyan képesség, amelyhez a legtöbb embernek iskoláznia kell tudatát és figyelmét. A következő rövid tanulmány ehhez nyújt segítséget.

1. A gyerek fölegyenesedése

A kisgyerek a megismerő érzésben és akaratban él, ami azt is jelenti, hogy beleolvad az őt körülvevő környezet erőterébe – annak minden előnyével és hátrányával. Ennek az erőtérnek része a fölegyenesedett tartás, amelyben az ember szemtől szembe találkozik a másik emberrel és a világgal – amelynek révén egyáltalán észreveszi a világot. A fölegyenesedés nem része a természetes (biológiai) fejlődésnek, csak normális emberi környezetben történik meg. Fizikai szempontból nézve kifejezetten „ügyetlen”, bizonytalan egyensúlyi helyzet. A testiség a föld felületéhez képest merőleges irányba emelkedik, jelképesen az ég és a föld közé helyezkedik, részesül mindkettőben és összeköti őket.

2. A figyelem árama

Az emberi figyelemre jellemző, hogy elvileg szabadon mozoghat, többé-kevésbé a körülményektől függetlenül rendelkezünk fölötte. Egyszersmind jellemző rá az is, hogy a hétköznapi tudat számára sohasem válik tapasztalhatóvá a figyelem árama – áram, mert éber állapotban a figyelem állandóan jelen van, mint egy fénysugár –, csak a tárgyai. Ez viszont azt jelenti, hogy eredete tudatfölötti – szimbolikus, mitológiai kifejezéssel élve: a Mennyből jön és bevilágítja a Földet. Eredeti iránya föntről lefelé irányul, mint a fölegyenesedett testiségé.

3. Én és énke

A szabad figyelem mindig valaki figyelme – valaki szabadon használja. Ez a valaki, ez az „Én” el van rejtve a figyelem áramában – nem öntudatos. Amit viszont a hétköznapi tudatban átélünk, az az „énke” (Karinthy Frigyes kifejezésével élve), aki az emberiség által megélt, és általában individuálisan megismételt bűnbeesés során keletkezik, akkor, amikor a test érzése kezd tudatossá válni. A kisgyerek ekkor kezd egyes szám első személyben beszélni, elkezd használni olyan szavakat, mint én, engem, enyém stb. A beszélő azonosítja magát a test érzésével.

Az énke képes a hétköznapi tudat tárgyaira irányítani a figyelmet. A közönséges öntudat nem a gondolkodó vagy érzékelő Én tudata, annál kevésbé, mivel ezek a folyamatok tudatfölötti módon játszódnak le, tudatossá csak működésük eredménye válik: a gondolt (gondolat) és az észlelt (észlelet). Mivel más szubjektumot nem ismerünk, az énkének tulajdonítjuk a gondolkodást, az érzékelést, egy új idea megértését stb. És a figyelem áramát is.

4. A függőleges figyelem.

Ha az énke nem állna közben, a figyelem árama függőleges lenne: föntről, az ember szellemi, tudatfölötti lényéből indulva haladna egyenesen tárgyáig. Az énke, aki maga is szabadságától megfosztott – önmagát érző –, eltulajdonított figyelemből áll, olyan tudati epicentrumot képez, amely állandóan számos tárggyal foglalkozik, nemcsak egyetlen eggyel. Így jön létre a vízszintes figyelem, amely látszólag az énkéből indul ki, és folyamatosan mozog ide-oda nagyszámú tárgya között – az egyik ezek közül a „magam érzése”. A figyelem árama villámgyorsan oszcillál ez utóbbi és a mindenkori tárgy között, úgy, hogy minden tárggyal vele rezdül a magam érzése. Ha a témának való odaadottság (a figyelem tárgya lehet gondolat vagy képzet is) mozdulatlan maradna, akkor megszűnne az önérzés, és a figyelem kiegyenesedne megtört formájából – visszatérne a függőleges irányba. Ez lenne az ember szellemi gerince.

5. Koncentráció és azonosság

Ha sikerül figyelmünket egyetlen témára irányítani és benne megtartani, akkor ezzel egyszersmind meg is változik. Intenzitása növekszik, és a téma és az önérzés közötti oszcilláció megszűnik. A figyelem ismét függőlegesen áramlik. Ezzel kezdetét veszi egy olyan tudati fejlődés, amely először a témával való azonossághoz vezet el. Ami homeopatikus mértékben minden tudati cselekvésben – legyen az gondolkodás, érzékelés, értés, egy új idea felvillanása, belátás, vagy más hasonló – megtörténik, most tapasztalássá válik. Megtapasztaljuk, hogy a figyelem fölveszi a mindenkori tudati tartalom alakját, és hogy ez a forma maga a tudati tapasztalás vagy tartalom. A figyelem önmagát tapasztalja meg valahányszor alakot ölt – csak éppen ez nem válik tudatossá. Az azonosság megtapasztalása – amelyet a témával való azonosság pillanatának kiterjesztése tesz lehetővé –, fordulópont a gyakorló ember életében és a figyelem átélésének irányában. Ettől fogva a tudatosság függőlegesen fölfelé irányul.

6. Az Én-vagyok átélése

Ha az azonosság megtapasztalása után folytatjuk a koncentrációs gyakorlatot, akkor a figyelem észreveszi saját magát, öntudatra ébred. Ez azt jelenti, hogy ettől fogva tudatossá válik, és önmagát építi az igazi Én: ez minden szellemi tradíció örök célja. A Újszövetség a „világosság fiának” (a belső világosság tanújának) nevezi azt, aki átélte ezt; a Zen-Buddhizmusban ezt az élményt „A saját Buddha természet meglátásának” hívják. Ez a tapasztalás fölöslegessé tesz minden magam-érző lelki mozdulatot (emóciókat, agresszivitást, irígységet, becsvágyat stb.), mert maga az „én vagyok” válik tapasztalássá a különben soha át nem élt jelenidőben – az ember első nem dualisztikus szellemi tapasztalása. Ha korábban témára volt szükség a figyelem áramlásához, most a figyelem olyan intenzív lett, hogy téma nélkül, üresen is megáll. Ezt az üres figyelmet használjuk a szellemi kutatás erejeként.

7. A figyelem minőségének megváltozása

A témával való azonosság átélése után a figyelem intenzitása mintegy magától növekszik, ha nem szakítjuk félbe a gyakorlatot (például a gyakorlat sikere fölötti örömünkben, amelynek csak mellesleg szabad megjelennie). A modern ember számára a gyakorlat egy egyszerű, ember által készített tárgy (tű, gomb, gémkapocs stb.) elképzelésével vagy egy specifikus gondolattal ill. szimbolikus képpel kezdődik. Az első esetben „koncentrációs gyakorlatról”, a másodikban gondolati- ill. képmeditációról beszélünk. Mindegyik esetben megjelenik az „én vagyok” élmény a gondolkodó-képzetalkotó figyelemben. Ha a figyelem intenzitása tovább nő, akkor folyamatosan megismerő-érző, még később akaró figyelemmé alakul át. Az „én vagyok” élmény minősége is ennek megfelelően folyamatosan változik – a figyelem növekedése során mindvégig jelen van. Mintha a különben csak pillanatnyi ideig tartó lelkijelenlét (valójában mindig szellemi jelenlét) válna tartóssá és ezáltal tapasztalássá.

8. A kisgyerek tudati fejlődésének minőségei

A gyakorló felnőtt figyelmének minőségi változásai pontosan azoknak a minőségeknek felelnek meg, amelyeken a kisgyerek is áthalad fejlődése folyamán, csak fordítva. Bár a kisgyerek fejlődési fázisait még kevésbé lehet egymástól élesen elkülöníteni, mégis, meg lehet figyelni, hogy a gyereknél először a befogadó („fordított”) akarat, aztán a megismerő érzés, később a szavak nélküli, nyelv fölötti gondolkodás, és végül a tükrözött, nyelvtől függő gondolkodás alakul ki. Az absztrakt gondolkodás kialakulásával jelenik meg a lehetőség a folyamat megfordítására. Az individuum minden fejlődési fázisban egyéni választásokat eszközöl az egymást nagymértékben átfedő képességek palettájáról.

9. A tudati iskolázás eredményei

Megtanuljuk osztatlanul használni gondolkodó, érző és akaró figyelmünket. A gondolkodás- érzés- és akaratbeli szokások feloldódnak; helyükre az improvizálni képes érzékenység lép, amely abból táplálkozik, hogy az igazi Én kapcsolata egyre intenzívebbé válik az intuíciók forrásával. Kigyakorolhatjuk az elfogulatlanságot addig a pontig, amíg elérjük, hogy egy másik emberrel való találkozásnál el tudunk tekinteni az előre kész, megszokott fogalmaktól. A saját igazi Én megtapasztalása megadja a bizonyosságot, hogy minden ember hasonló módon „Én”, ha ebben a mivoltában egyelőre el is rejtőzik a figyelem áramában. Ez spontán lehetővé teszi a gyerek felé irányuló végtelen türelmet és tiszteletet.

Összefoglalás

A mozdulatlan fény megvilágítja önmagát az azonosságban és értésben. Most már megüresedve, fölfelé fordul, gyökerei irányába, ahonnan felé ragyog az Új.

Jelenidő

Nincs naplemente Csupa fény
Évek vonulnak boldog évek
Folyamatos feltámadás
Függőleges fényében élek

Székely Magda

Georg Kühlewind

 1 Ld. Die Schritte eines Bewusstseinswandels im Hinblick auf „Problemkinder”, Henning Köhler, Janusz-Korczak Institut.

Ez a szó: „titok” – mysterion – a három szinoptikus evangéliumban csak háromszor fordul elő – egyszer-egyszer mindegyikben –, mindig Isten [ill. a Mennyek] Királyságával kapcsolatban. Az Úr a tanítványok belső köréhez szól (Máté 13,11; Márk 4,11; Lukács 8,10): „Néktek megadatott Isten [a Mennyek] Királyságának titkait [titkát] ismerni.” A „megadatott” mintegy lehetőségképpen értendő – a tanítványok éppen nem értik a Magvető hasonlatát, amikor a mondat elhangzik. Pál apostol, akinek leveleiben a „titok” számos alkalommal megjelenik, legtöbbször ugyanerről, Isten Királyságára vonatkozó rejtettségről beszél. Így a Róm[abeliekhez írott levélben] 16,25: „…ama titoknak kijelentése folytán, amely örök időktől fogva el volt hallgatva, most pedig megjelentetett a prófétai írások és a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenése által…” Vagy 1Kor 2,7: „…Istennek titkon való [„mysteriumban”] bölcsességét szóljuk, az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten…”¹ A titok örök időktől fogva el volt rejtve, el volt hallgatva.² Az Újtestamentum belső mozgása az igazság mint rejtetlenség felé halad³, ezért olvashatjuk (Márk 4,22): „ Mert nincs rejtve semmi dolog, csak hogy megjelenjék és semmi sem lett eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra kerüljön.”⁴ Ami el volt titkolva, az fény-természetű (Márk 4,21): „Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék?⁵ Milyen világosság az, ami rejtve maradhat az emberek előtt? Erre felel János evangélista (János 1,9-10): „Az igaz világosság, amely megvilágosít minden embert, eljövendő vala a világba. A világban vala és a világ által lett és világ nem ismerte őt.” Aki megvilágosít minden embert, a belső világosság, ugyanaz, mint aki a világot alkotta. Ezért megismerhető az ember számára. És csak az embernek van világa, minden más lény része csupán a világnak, az ember is a természeti mivoltában, de rendelkezik a világot alkotó világossággal is, ezért az ember a világ világossága. Benne lesz valóság a világ minden megismerési fokon, a dualitás lépcsőjén és az „igaz tanú” belülről tanúskodó identitásában. „Ti vagytok a világ világossága” (Máté 5,14). Az emberben az „Én-vagyok” tapasztalásában fénylik fel a világosság, ebben tapasztalja a világosság önmagát (János 8,12): „Én vagyok [az Én-vagyok] a világ világossága”.⁶

A kereszténység az emberben felgyújtja a belső világosság tapasztalhatóságát – ez lesz a 17. században a legradikálisabb vallási mozgalom, a kvékerekének, alapelve, kiindulása, hogy tudniillik a belső világosság átélhető és ez egyben az isteni világosság tapasztalása.

A belső világosságról szól Máté evangélista (6,23): „Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.⁷ Ha azért a benned lévő világosság sötétség, milyen [mekkora] akkor a sötétség?”⁸ A belső világosságról ír Pál apostol (2Kor 4,6): „Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy megismerjük Isten sugárzását a Jézus Krisztus arcán.”

Akikben az Én-vagyok világossága felgyúlt, azoknak neve a „világosság fiai.” Így beszél János evangélista (12,36): „Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.”⁹

Ami öröktől, a világ kezdetétől fogva el volt rejtve, az a világra, világosságra kerül, ha „betelik az idő” vagy az „idők”. Ezzel kezdődik az Úr beszéde Máté evangélista szerint (1,15): „Bétölt az idő és elközelített az Istennek Királysága.¹⁰

Isten Királyságának eljövetele azt jelenti, hogy az ember királysága, ahol az ember autonóm módon él és cselekszik, amire tudata kiterjed, Isten Királyságával érintkezik, eggyé válik. Máskülönben elválasztott marad a két világrész, nincs aki tanúskodhatna, szólhatna Isten Királyságáról, ezt csak az teheti, aki ismeri. Ismerni és megismerni pedig minden szinten a megismerő és a megismert egységét jelenti. Ha az identitás csak villanásnyi, hétköznapi megismerésről van szó. A szellemi világ [Isten Királysága] megismerése tapasztalt, azaz időben, ha még oly rövid is, tartó azonosságot jelent: a kettősség tapasztalt feloldását. Másképp, mint azonosságban, amely nem villanásnyi, szellemi tapasztalás nem lehetséges. Erre utalnak János evangélista szavai (1János 1,5): „Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség”. Ezt csak az állíthatja, aki tapasztalta Isten világosságát, azaz részese volt. A részesedés lehetősége az Úr eljövetelével kiterjed annak híveire (1János 2,8): „Viszont új parancsolatot írok néktek, ami igaz [rejtetlen] ő benne és bennetek is, hogy a sötétség tovatűnik és az igaz világosság [a rejtetlen világosság] már fénylik.” A világosság meglátásához először szükség van a sötétség kontrasztjára – „A világosság a sötétségben fénylik.” (János 1,5). Az igaz világosság sötétség nélkül, belső világosságként belülről tapasztalható. Így lehet, hogy a rejtett világosság önmaga tapasztalásává legyen. Az új parancsolat (1János 2,9–10), hogy a világosság és a szeretet együtt egy-valóság; ami a tudat világossága, az az akarat szférájában szeretet és szeretet nélkül nincs igaz világosság a megismerésben vagy a tudatban.

Mindez, Isten Királyságának eljövetele, a belső világosság és egyben Isten sugárzásának, világosság-voltának meglátása, a rejtettségek, a titok napfényre kerülése, az Én-vagyok megjelenése, ez jelenti az idők betöltését. Ennek a vonulatnak a gerincét, az Ó- és Újtestamentum összekötő fonalát az Istenség nevének árnyalt megváltozása adja. Amikor Mózes Istenének neve után tudakozódik (2Mózes 3,14), a válasz (pontos fordításban): „Leszek aki leszek. És monda: Így szólj Izráel fiaihoz: Az [Én-]leszek küldött engem tihozzátok.” A jövő idő változik jelenné, amikor Isten Fia és az Ember Fia egy lénnyé egyesül Vízkeresztkor a Jordán vizében.¹¹ Az „Én-vagyok” az Úr neve, ahogyan az elsősorban János evangéliumából kiderül (8,24; 8,28; 8,58): „Azért mondom néktek, hogy meghaltok a ti bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.” „Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok.” „Amen, amen mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”¹² Ezzel válik a kereszténység az igaz Én megvalósulásának újkori impulzusává.

G. Kühlewind

A formák és a formáktól szabad lét világméretű dialektikájában Karácsony és Vizkereszt időbeli jelek: formáktól mentes szellemi lények formafelöltésének napjait örökítik, Jézusnak, az emberi szellemnek forma-öltését Karácsony, a világszellemét, a Logosét Vizkereszt. Mindkét történés az emberben az ellentétes mozdulat impulzusa lehetne, kellene legyen, a formákból való oldozódásé. A földi életben ez kilátástalan volna, ha homeopatikus mértékben már elő nem fordulna a köztes pillanatban. Köztes két gondolat, köztes két kép, köztes különösen két állapot között, amikor az egyik formából egy másikba változunk, saját akaratunkból tehát fájdalmasan. Végtelenül rövid köztes pillanatainkban tehát Boddhiszattvák vagyunk, formák nélkül, mielőtt új formába merülünk. A gondolkodás igazán gondolkodás, azaz formától mentes két gondolat között, képalkotó fantáziánk két kép között, lényünk egyébként a halál és a születés közötti lét közepén, vagy a meditációban emelkedőben.

„Mit gondolsz, miért születtünk az emberek világába? Tudatosságunkat és testünket azért kaptuk, hogy Budhákká legyünk” – igy beszél Bankei, japán Zen-mester a 17. században. Buddha akkora, mint a jelentések és az én-lények világa együtt. Ekkora minden ember is, csak öntudat nélkül, tehát nem Önmaga minöségében, míg Buddha Én-maga, öntudatos egész, formanélküli kiterjedtségében.

A Logos-szikra mibennünk – ez a reményünk erre az útra.

A témának megfelelő meditáció egyszerü:

„Megváltoztál?”

Ádventi üdvözlet G. Kühlewindtől.

Magányosak vagyunk és nem szeretjük ezt, igyekszünk elkerülni, hogy egyedül legyünk. Ezért keresünk társakat, társaságot. Lármát csapunk – nincs komoly eredménye. Mivel nem hat, emeljük az adagot – és ez sem használ. Szükségünk van társakra és amíg szükségünk van rájuk, nem lehetnek társaink. Az emberi szeretet nem adható annak, akinek „kell”, mert ez maga elrontja, ez maga az akadály. Legjobb, ha mi adjuk a szeretetet, a viszonzás reménye nélkül.

A magány az elválasztottság végső gyümölcse, ahogy a világtól, az emberektől, az istenségtől elválasztódtunk a magam-érzése útján, amely megvastagodott, amióta a korai gyerekkorban megjelent. Ha ez a magam-érzése, amely testünket, lelkünket beburkolja, nem oldódik fel, szerelmünk ölelésében is magányosak maradunk. Nem segít, ha szórakozás, társaság, család után kutatunk, szeretők után vagy barátokkal vagyunk együtt, mert a kommunikáció az elválasztó érzés-burkon át történik. Természetesen segíthetünk másokon bajaikban, betegségükben, haldoklásukban, felelősségeket, feladatokat, kötelezettségeket vállalhatunk és ezekben elfelejthetjük magányos voltunkat, amíg velük foglalatoskodunk. A magam-érzésünket is elfelejthetjük, ha a tevékenységünkre irányuló koncentráltságunk elég intenzív.

Az ember természeténél fogva társas lény; ezt mutatja, hogy a beszéd esszenciálisan lényéhez tartozik. A nyelvek jelekből és jelentésekből állnak; a jelentések anyagtalanul történnek az egyén tudatában, a jelek érzékelhetők és ezért nyilvánosak. A beszéd ezzel a struktúrájával összekapcsolja az egyéneket, ahogyan a jelentésekben részesülnek. A beszéd azonban fecsegéssé, locsogássá fajulhat és ekkor a kapcsolódás a magam-érzés szintjén jön létre, nem az igazi emberi szinten, a valóban közösségteremtő aktivitás pótlékaként.

Bármi is történjék a társaslétben, a magányosság egy más viszonylatot kínál az egész emberiség irányában. Ha a magányosságot, talán időről időre, elfogadjuk, ebben az egész emberiség a partnerünk: ezek az alkotó tevékenységben töltött idők. Aki valamit alkot, összekapcsolódik tudatfeletti forrásaival, a lélek egeivel, ahonnan az inspiráció ered. Ez csak a csöndben jelenhet meg, csak a mélységes csöndben halljuk, ami a társaslétben vagy egy csoportban ritkán valósul meg. Legtöbbször az egyén kapcsolódik össze az alkotás forrásával és az alkotás az egész emberiségnek szól.

Minden ember azzal az impulzussal születik a világra, hogy az egész emberiséget szolgálja, vagy más szóval: hogy alkotó legyen, gazdagítsa a világot. Civilizációnkban számtalan ok, út, konvenció van, amelyek az alkotó akarat elfojtását célozzák és ellentétévé változtatják. Hogy ezt és a belőle származó elégedetlenséget önmagunkkal elkerüljük, a szokásaink, előítéleteink és legfőképp a társadalmi konvenciók revízióját kellene megkezdenünk. Mindezek elterelnek az emberi méltóság megvalósításától, az alkotó élettől. Ebben az életben elfogadjuk a magányosságot és csak ezzel az elfogadással érjük el, hogy soha ne maradjunk egyedül: velünk dolgozik egyfelől a forrás, másfelől az egész emberiség. Ez az áldott magányosság.

G. Kühlewind

Van egy pont, van egy hely, vagy idő, ahol nem létezik dualitás: ahol nincsen az alany és tárgy, az én és világ, a múlt és jelen, a jövő és jelen kettőssége. Ezt a helyet megérintjük minden észlelésben, az érzékelésben és az észlelésben a belső térben, amit értésnek nevezünk, a lélekjelenlét pillanatában, és amikor csodálkozunk. Ezek az „érintések” azonban olyan rövidéletűek, hogy rendszerint nem is vesszük észre őket.

Ezekben a pillanatokban a jelentéseket érintjük meg, legalább tudatfölötti lényünkkel, amely a lélek egében rejtőzik; azonossá leszünk a jelentéssel, mert égi részünk jelentésre hangolt és semmi másra, és mivel csak jelentést érthetünk, sosem az érzékelhető jeleket éri értésünk. És még ha a jelentést nem is érjük el, mint amikor a teremtett világot szemléljük – túl hatalmas ideák vagy jelentések számunkra –, a jeleket figyelmünkkel megragadjuk, és ez eredetében, az egekben, azonosságban él a jelentések világával, a Rupa-világgal. Ha fölébrednénk ebben a világban, megértenénk az érzékelésben tapasztaltak értelmét, jelentését. Lehetőségben mindent ismerünk, még a Szellem mélységeit is, ahogyan Szt. Pál mondja (1Kor 2,10), mert az egekben nincsen különbségtevés, hacsak nem az azonosságon belül. Ez a Szt. Háromság paradoxonja, a Logoszé, aki testté lőn, és ugyanakkor megmaradt a teremtés teljes kozmikus erejeként.

Ez a hely a nyelveken túl van. A szavak és a nyelvtan a dualitás világába tartizik: nemcsak a jel és jelentés kettőssége folytán, hanem megnevezés követelte távolságok miatt is: amit megnevezünk, azzal, legalább a megnevezés pillanatában, nem vagyiunk azonosságban. A nyelvek a dualitásban való élésre tanították az emberiséget, legalább a megnevezés pillanatában. A nyelvek ma a nem-dualitásban élni tanítanak, mert ma az ember nemcsak él a dualitásban, hanem ezt fel is ismeri, és ez azt jelenti, él benne az egység csírája, különben nem tapasztalná a dualitást.

A nyelvekben a deklinációk esetei legtöbbször dualisztikus struktúrákat jeleznek, mint alany-, tárgy-, részeshatározó eset, stb. A birtokos eset azonban kétélű, csak a tudat ítéli meg az összefüggés szerint, hogy genitivus subjectivusról vagy objectivusról van-e szó, mint pl. az „Isten szeretete” kifejezésben – Isten szeret vagy Őt szeretik? „Isten-félelem” egyértelmű. A Szt. Szellem megújítása (Tit 3,5) legalábbis kétértelmű. Ez csupán a jól ismert tényt tükrözi, hogy a nyelvtan nem azonos az értelemmel.

„Isten országa” vagy „Mennyek országa” (voltaképpen mindkét esetben „Királyság”-ról van szó) kifejezésnek különleges vonása, hogy mindkét értelemben, genitivus subjektívusként vagy genitivus objektivusként is jelentéssel bírnak. Ha Isten országa vagy királysága azt jelenti, hogy az istenségnek a teremtett világban most ismét, a jelenben, befolyása van – ami megszűnt az ember tudati kiválásával a szellemi (vagy jelentés-) világból –, akkor ez csak úgy történhet, hogy az emberi tudat, a lélek-szellem és az egek viszonylata megváltozik. Ez mutatkozik a pusztában kiáltó hang szövegében: „Térjetek meg, mert elközelgett Isten országa” vagy a mai nyelvre fordítva: „Fordítsátok meg szellemeteket, hogy az Ország közelíthessen.” Lukács evangéliumában világosan kifejeződik: az ember kell tegyen valamit (17,20-21): „Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jó el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jô el. Sem azt nem mondják: ímé itt vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van.”

Az istenség nem fér hozzá többé a teremtett világhoz, a teremtés után visszavonult tőle, mert ez a világ anyagivá, érzékelhetővé lett, a jelek világává. Az istenség beavatkozása az emberen át történik, akinek része van mindkét világban, a jelekében és a jelentéseket teremtő hierarchiák (Arupa-) világában is; részese a szellemi világoknak tudatfölötti lénye által.

Hogy az Ország vagy a Királyság eljöhessen, az embernek tudatos kapcsolata kell legyen az Istenséggel, a tudatfölötti helyett; tudati szintjének emelkednie kell. Az ember tudata ki kell terjedjen az Egekbe, és ez jelenti az ember országát (királyságát), amiben otthon van, ahol önmeghatározó, király; ennek az országnak el kell érnie az istenséget, Isten országát (királyságát): hogy eggyé váljanak. Hogy az ember tanúskodhassék Isten országáról, az ember országának magába kell fogadnia Isten országát. „A király, aki nem tudná, hogy király, nem volna király” (Tauler).

Martin Buber szövege (Daniel, Gespräche von der Verwirklickung, Leipzig 1913, 79. oldal) összefoglalja a helyzetet: „Isten meg akar valósulni és minden valóság Isten valósága. És nem létezik valóság, csak az ember által, aki megvalósítja önmagát és mindent, ami létezik. Ez Isten országa, a veszély és a kockázat országa, az örök kérdésé és örök létesülésé, a nyitott szellemé és a mélységes megvalósulásé, a szent bizonytalanság országa.”

A szent bizonytalanság az a hely, ahol nincs dualitás, csak azonosság, amelyről tanuskodás is van, aki tanuskodik, belülről, az az Önmagam, aki ez a hely. Nem kell keressük, kutassuk hollétét, mert a kereséssel távolságunkat tőle hangsúlyozzuk, és mert a megvalósítás itt a felismerés aktusa, nem valami keresés és megtalálás.

Szerepünk a teremtett világban az, hogy azt megvalósítsuk, hogy tanuskodjunk róla, hogy megértsük jelentés-mivoltában. Ahol valami van, ott valakinek is lennie kell, egy tanúnak, különben nem tudnánk a valamiről. Ha valahol van egy tárgy vagy tárgyeset, ott kell lennie egy alanynak, alanyesetnek. Ha van Istenség, kell lennie valakinek, aki észleli, és ezzel megvalósítja (angolul: „realize” mindkét értelemben, a megvalósítás és az észlelés értelmében használható).

Ahol nincs dualitás, csak egység, amelyről az egységen belül tanuskodás van, ez az Önmagam (self, Selbst). „Önmagam” – azt jelenti, hogy a Nem-más. És hogy a figyelem, amely általában az alany és a tárgy között közvetít, és mint ilyen, a mindennapi életben nem lesz tapasztalássá, önmaga tudatára ébred, és így lesz Önmagam. Ezt a „helyet” ha elérem, azt jelenti: van nekem. Akkor van nekem, ha tudom, hogy van nekem, és azt is, hogy mi az. Igazából nem lehet semmi a mienk, amit nem ismerünk meg. „Birtokolni nem más, mint megismerni” (Szent Ágoston, 83 kérdés, 35,1). És ezért mondja Lukács evangélista (8,18): Figyeljetek azért, mi módon hallgattok valamit; mert akinek van, annak adatik; és akinek nincs, még amilyét gondolja is hogy van, elvétetik tőle.” A képességek, amelyekről nem tud, nem tanuskodik az ember, amelyeket nem tudatos belső munkával szereztek meg a szellemi szegények, azok el fognak veszni, kiszáradnak. „Boldogok vagytok ti szegények, mert a tietek Isten országa” (Lukács 6,20).

Az Ország (Királyság görögül) központi példázata a magvetőé (Márk 4; Lukács 8; Máté 13). Míg az Úr körüli legbelső tanítványi kör sem képes megérteni, az új központi vonása miatt: amit felülről magként vetnek, azt az emberi igyekezetnek kell alulról jőve (a jó föld) befogadni, hogy növekedjék és gyümölcsöt teremjen. Miután az idők betöltettek, további teremtés csak mindkét oldal által lehetséges: Ég és Föld, Isten és ember összeműködéséből. „A szem, amin át Istent látom, ugyanaz a szem, amin keresztül Isten lát engem” (Meister Eckhart). „Mert most tükör által látunk, homályosan; de akkor arcról arcra. Most rész szerint ismerek meg; akkor pedig teljességből, ahogy én magam leszek megismerve” (1Kor 13,12). Az Ország (Királyság) a két ország találkozása, egyesülése. Valójában sosem válnak szét, csak az ember képessége szűnt meg, hogy a jelek és jelentések egységét meglássa, megvalósítsa.

Ezért az Ország (Királyság) bennetek van, és az Ország a Magvető vetette magok, a Magvető hasonlata a magok, ha a szívbe hullanak. A szív lesz a jó föld, ha befogadja a magokat, amik kinőnek és gyümölcsöt teremnek, mert örökösen meghalunk és föltámadunk, mint a mag, amely a „talajba hullott”, és nem „marad egymaga”, hanem „ha meghal, sok gyümölcsöt terem” (János 12,24).

Georg Kühlewind

Kedves barátom,

A mindinkább nyomasztó sötétségben már régen érik bennem egy kérdés: vajjon nem lehet semmit sem tenni?

A világ folyását mindenkor bölcsek, igazak, beavatottak és mesterek tartották és irányították pozitív irányban, azáltal, hogy az intuíciók világával kommunióban voltak. Hogy tizen voltak egy városban, vagy tizen kellett volna, hogy legyenek, mint Sodomában, hogy harminchatan vagy tizenketten, vagy négyszer tizenketten kell, hogy a Földön legyenek, egyre megy. Nem tudom azt sem, hogy ezek a mesterek ma a Földön működnek-e. Az ő munkájuk nélkül talán még nagyobb lenne a sötétség. De az is lehet, hogy nincsenek itt.

Ha nincsenek itt a nagyok, a nem-nagyoknak kell megtenniök. Ha itt vannak, ártani akkor sem fog. Én nem vagyok sem mester, sem igaz. De javaslom, hogy mi tegyük meg, az egyetlen tennivalót, amivel a jövő csíráját elültetni lehet: meditálni a jövő érdekében, a lényegbeli – nemcsak időbeli – jövőért. Vagy legalább, hogy megkíséreljük, gyöngeségünkben.

Talán fölösleges ez, talán hatástalan: ártani nem fog, ha annak tudatában történik,

hogy ebből annak, aki csinálja, nem származik jó, inkább talán teher és kedvezőtlen földi sors;

hogy nem felsőbbségérzetből történik, hanem szorongattatásból és szomorúságból;

hogy nincs hozzá szükség szervezetre, semmilyen „titkos” társaságra;

hogy akik teszik, nem fontos valamilyen jel segítségével egymást megismerjék, meg fogják egymást ismerni, ha valóság lesz, amit tesznek;

hogy ennek a tettnek nincsen megelőlegezett „fontossága”; hogy a fontosság minden gondolata a cselekvést előre lehetetlenné teszi;

hogy minden a legmélyebb értelemben bizonytalan;

hogy ez kísérlet, a pusztuláshoz vezető irány megváltoztatására, gyönge kísérlet.

Hosszan lehet ilyen vállalkozás ellen érvelni. Lemondok az ellenérvekről A javaslathoz nincsen semmi más elhivatottságom, csak, hogy fölmerült bennem, hogy én csinálom, és biztos vagyok abban, hogy nem árt.

Ez a vállalkozás nincs árulásnak kitéve, mert nem titok.

A meditáció témájaként a János Jelenések utolsó két, 21. és 22. fejezetét ajánlom, mert ezek esszenciálisan a Föld jövőjét idézik. Ezeket a fejezeteket korántsem „értem” teljesen; az értés azonban az ismétlődő meditációkban érhet. Napról napra néhány versét, később talán egy fejezetet lehet meditálni. Az időpontot a meditáló válassza meg; az összekötő elem nem a földi idő, hanem tisztén a szándék.

Ha valakit ismersz, aki erre a cselekvésre alkalmasnak látszik, add neki oda ezt a levelet. Aki ezt a vállalkozást indokoltnak tartja, de nem tud meditálni, az törekedjék arra, hogy megtanuljon meditálni: ha keresi, meg fogja találni a módját. A levél embertől emberig adódjék tovább.

Ezt a cselekvést a Logos szolgái munkájának lehet nevezni. Ne feledkezz meg a hatalomról, amely a szójellegű emberi cselekvés összecsengésében rejlik: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a Földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19.) (Károli ford.)

1979. utolsó napjaiban

Georg Kühlewind

MEGVILÁGOSODÁS – ez minden szellemi tradíció szerint, az antropozófiát beleértve – négyféle dolgot jelent; a világosság tapasztalását, bölcsességet, részvétet és a világ egységét.

Bölcsesség, hogy a teremtett világ hogyanját, mikéntjét megismerjük, a természet megváltását, mely a vágya, amelyre sóvárogva vár (Róm 8.19); hogy az ember minden megtanult, előre-kész fogalmiságát félreteszi, és csupán képességét fogalmak alkotására tartja meg és így, anélkül, hogy nevét, színét, alakját megnevezné, meglátja egy dolog mélységes misztérium-jellegét, például azét, amelynek közönségesen rózsa a neve.

Ez csupán a fény tapasztalásával lehetséges, a formamentes belső világosság átélésével, amelyet prózai módon figyelemnek hívnak, és amelyet közönségesen sosem tapasztalunk, mindíg csak a tárgyakat, melyeket megvilágít. A figyelemben alszik minden tapasztalás mindíg jelenlévő tanúja. Ez ébred fel ebben az első szellemi tapasztalásban: igazi énünk, önmagunk. Ennek mutatkozik meg időleges mássága annak, amit általában világnak nevezünk. A formától szabad fény tapasztalásával – a fizikai fényt éppoly kevéssé tapasztaljuk, mint a belső fényt, láthatatlan – határtalan részvét ébred minden iránt, aminek formája van, ami kiesett a fény szabadságából, akár az, ami hallható, a csendből. Ez a részvét hozza vissza szabadságból a Bodhisattvákat a Földre, miután számlálhatatlan Kalpákon át végül megszabadultak az inkarnáció kényszerétől. Az üres tudatban megjelenik az Olyanság (suchness, Thatata), a jelentések valósága, a világ ahogyan van, nem ahogyan mi látjuk; az ember és a világ egysége helyreáll. „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5.14), amelyben a világ megjelenik – és csak azt, ami megjelenik, nevezzük világnak. Az ember megszűnik mintegy a világ sarkából annak megfigyelője lenni, a világos egység, az öntudattal megélt Paradicsom, tehát a mennyek Országa megvalósul.ⁱ

Az ősegység helyreállítását az Újtestamentum BÉKÉNEK nevezi: „A békét küldöm néktek, az én békémet adom néktek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljetek.” (J. 14.27). Ez a béke félelmetes, nyugtalanítja az emberi szívet, mert a dualitás megszűnését jelenti, amely a hétköznapi tudat maga. A megszokottat feladni, különösen, ha ilyen alapvető, nyugtalanító és félelmet gerjeszt. Szt. Pál szavai (Ef. 2.14–18) ezt a békét ábrázolják: „Mert Ő a mi békénk, aki a kettősségetⁱⁱ eggyé tette és a bezártság elválasztó falát,ⁱⁱⁱ az ellenségeskedést föloldotta az ő testében, a parancsolatoknak a tételekben való törvényét megszüntetvén, hogy a kettőből^iv egy új embert teremtsen önmagában, békét szerezvén és hogy megbékéltesse Istennel a kettősségeket a kereszt által, kioltván magában ez ellenségeskedést. És eljövén békességet jóhírként hirdetett néktek a távol valóknak és nekünk a közel valóknak; mert Őáltala van menetelünk nekünk kettősségben lévőknek egy szellemben az Atyához” (1.2 Kor. 5.17). Ugyanebben az Efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk (1.9–10): „Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát ahogyan jónak látta, ahogyan eleve is elhatározta magában az idők teljességének rendjére nézve, hogy egybeszerkeszt mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyben vannak, mind amelyek a Földön vannak.”^v Krisztusban helyreállítódik az elveszett világegység, ezt számos vers az Újtestamentumban, különösen a Jánoséban (17. fej.) bizonyítja.

Az Ótestamentum a dualitás bibliája; a láthatatlan, minden emberi tapasztaláson kívüli Isten és az ember között szakadék nyílik; ezt a kereszténység elvileg (azaz a meghatározó kezdet szerint), az Istenembert áthidalja (J. 1.18): „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fia, aki az Atya kebelében van, vezetett el hozzá.”^vi

Hogy a tradicionális kereszténység legnagyobbrészt dualisztikus maradt (az Iszlám úgyszintén), az Ótestamentum erősen fennmaradó befolyását mutatja. Sajátságos módon mindhárom monoteista valláson belül kialakult egy-egy misztikus irányzat, amelyben a kettősséget (hogy Isten és ember elválasztott lények) radikálisan tagadják: a zsidóságban a haszidok, az Iszlámban a szúfik, a kereszténységben az ún. misztikusok (Meister Eckhardt, Teuler, Suso stb.). Ezeket a kortárs vallási hatóság rendszerint eretnekként kezeli. A keresztény misztikusok tanítását sokkal később Angelus Silesius foglalja össze:

Végső végem, s kezdetem, hogy megtaláljam
Magam Istenben, őt magamban kell lássam.
És azzá válnom, mi ő, egy fénnyé a fényben,
Egy szóvá a szóban, istenné az istenségben.
Tudom, Isten nélkülem egy percig sem élne,
Ha megsemmisülnék, lelkét feladni kéne.
Oly nagy vagyok, mint ő, s ő oly kicsiny, mint én,
nem vagyok alatta, ő nem juthat fölém.
Istenről beszélni számomra nem elég,
Mert létem és fényem: Istenfelettiség.

Ez az emberkép végtelenül távol van Kempis Tamás „férgétől”, ahogyan ő az embert látja.

A Zen-buddhizmus a VI. századtól a mai napig harcol minden dualitás ellen. A japán filozófusok, akik legtöbbször egyben Zen-mesterek, talán a legjobb tudat-filozófiát hozták létre. Így pl. Kitaro Nishida (1870–1945) egyetlen mondatán, „Nem a tudat van a testben, hanem a test van a tudatban”, mint egy sziklán szilánkokra törhetne minden materialista gondolat-kezdemény.

Steiner azzal kezdi filozófiáját, hogy rámutat a dolgok fogalmiságára, a gondolkodásra, mint a valóság egyik összetevőjére, tehát a jelentések valóságára, amelyben élünk, legtöbbször anélkül, hogy észrevennénk, ezzel az „objektív” világ szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az emberi tudattal. Az életben a tiszta szellemi, anyagtalan jelentések szerint igazodunk el és legtöbbször azt sem vesszük észre, hogy tapasztalásaink első pillanatában azonosulunk azok tartalmával, amely később másságként tőlünk különbözni látszik: mivel belső világosságunkat, figyelmünket nem éljük át valóságként. Az ember útját Steiner egy megfogalmazása fejezi ki, amely minden vallás és tradíció felett világít és a közös egységpontra mutat:

Ősén,
melyből minden kiindult,
Ősén,
melybe minden visszatér,
Ősén,
ki bennem élsz,
hozzád visz utam.

Az ontológiai monizmus, az egységvilág, az emberi tudat egysége azzal, amit ma „világnak” nevezünk, az egyedüli lehetőség az „ellenségesség” feloldására, a békére.