Georg Kühlewind Alapítvány

’99. nov. 2.

Nem tudjuk, hogyan gondolkodunk, nem tudjuk, hogyan emlékezünk, nem tudjuk, honnan, hogyan vannak sejtelmeink, nem tapasztaljuk figyelmünket, amellyel minden egyebet tapasztalunk. Azért van ez így, mert ezek a képességek lelkünk egében, szellemi részében gyökereznek és ez a tartomány tudatunk felett, annak forrásaként lenne található. A forrás, fényforrás kis villanásai, amivel tapasztalunk, amivel kiszolgáltatottságunkat az ok-okozati láncolatoknak észrevesszük, amivel tanuskodunk mindarról, ami velünk – kivel is? – történik. Mivel ez a szikrányi ébrenlét és annak forrása nincs a testhez, sem magam-érzésünkhöz kötve, az egekhez tartozik, amelyekben nem vagyunk elválasztva egymástól, nem vagyunk elválasztva semmitől, senkitől, ezért olykor megbocsájtunk egymásnak, magunknak, mindenkinek.

„Oly anyagból vagyunk, mint álmaink, és kis életünkben alvás vesz körül.” Prospero mély embertanból beszél. Az élet ok-okozati láncolataiban álmodunk, ami történik velünk, nem mi irányítjuk: álomi lét. Tudatfölötti egeinkben alszunk, álom nélkül. A csend, a szavak, fogalmak fölötti, nyelven túli Ige birodalma ez, az értésünk, beszédünk képességének forrása, tiszta forrása. A csendes ige birodalmában élnek a halottak, mondják magukat, ez a létük. Ami ott lét, a földön képességként jelenik meg, a test, a lélek képessége lesz, azé, aki testi-lelki létében elvált a felső tartománytól. Ide lép be a lélek-szellem a halál után, mikor formáitól, a formákhoz való tapadástól már megtisztult. Ebben a világszférában ébredünk föl, talán pillanatokra, meditációnkban és találkozhatnánk halottnak vélt testvéreinkkel, ha meghallhatnánk szólásukat, ahogyan magukat mondják a nyelveken túli néma ősnyelven.

De hogyan ismerhetjük fel őket a némám szóló szózatok sűrűjében? A „hullámhosszak” ennek a szólásnak a metaforája: igazi nevüket mondják ami nem valaminek az elnevezése, ami önmagában nem név, hanem az a név, amely létük és lényegük, ami mellett nincsen még-valamijök. A szólás hogyanja az igazi egyedi jellemző – senki más így nem beszél. Rajtunk múlik, felismerjük-e, jegyek, jelek nélkül – azok elmúltak.

Minél inkább szerettük őt, azt, aki nem a jelek, nem a jegyek – ezeket ismerjük meg először –, a jelentést, a jelenést, annál könnyebb azt, a szólásmódot, amely a név, megtalálni.

Elhagyva a lélek rokonszenvét, ellenszenvét, a földi lét egyes képeit, a teremtő pillanatok képeit, a mosolyt, a tekinteteket, vidámakat, szomorúakat, kíváncsiakat és lemondókat, megannyi képet, két képet összenézve, összeolvasva, a meditációban megtalálható az utolsó földi élet hogyanja, stílusa, mozdulata és teljesülése – teljesülése akkor is, ha a földi értelemben hiányozni látszik.

Tovább lépve a koncentrált kép meditációjában a mögöttes hangzásra érezhetünk, ébredhetünk az érzésben, arra, ami több földi életben nagyon különböző stílusfajtákon át nyilvánult (ahogyan a festő, vagy zeneszerző változhat stílusában, mégis felismerhetően ő marad), megszabva mégis valamiféle rokonságukat: a nagyobb stílust.

„Minden lény tökéletességére törekszik” (Aquinói Szt. Tamás) és ez a „törekvés” vagy irányultság (talán kavana a chaszidok nyelvén), a legnagyobb, legátfogóbb „stílus”, az érezhető nagyobb stílus fölött, megismerő akaratunkat formálja, alakítja: ez a halott testvérünk intuiciója bennünk, a találkozás, a felébredés a harmadik égben, a szólás meghallása, a „harmadik” égben, ahol magasabb lényünk mindig is él, az alvásban, amely kis életünket minden pillanatában körülveszi, amelyben minden pillanatban felébredhetnénk.

Georg Kühlewind

Az emberi lény sokkal messzebbre ér, mint a teste, ez az érzékelés jelenségéből is kiderül. Tudatfeletti mivolta, figyelme, magasabb lénytagjai – minden kulturának voltak nevei ezt illetően – felöleli az egész világot, az értelmek vagy jelentések világát, vagyis a szellemi világot. Ez két részből áll. Az egyikben a teremtett világ ősképei találhatók, egy kész világ, kész hatalmas ideák, amelyeket megérteni még nem tudunk. A másik része nem-kész, emberen túli szellemi Én-lények vagy hierarchiák nem-kész világa, amelyhez élő, változó, nem-kész ideáik is hozzátartoznak. Ez utóbbiak nem érintik a Földet, az emberi tudatig nem érnek le, csak emberek képesek fölérni hozzájuk szellemi törekvéseik segítségével. Ezek a Választottak hozzák le az ideákat a Földre, individualizált formában, az emberek számára. Földi életükben az ember ideális formáját testesítik meg és képviselik egy korlátozott helyi környezetben, mégis sokkal többek ennél, többek mint példaképek, amelyek környezetük számára megjelennek. Az égbe érnek és megváltoztatják azt tudatfeletti tudatos lényükkel, a szellemi világ szabad, nem-kész részét és abba belepecsételik impulzusuk, az új képesség vagy lehetőség mintáit. Az ember tudatfeletti lénytagjai ott találkoznak ezekkel a mintákkal és az aktuális impulzust felvehetik magukba. Ezért, amióta Krisztus e Földön járt, magunkban hordozzuk nemcsak a teremtő szeretet lehetőségét, amely felesleget tudna teremteni, a több-mint-szükségest, azt, amit az Új Testamentum CHARIS-on ért, hanem az emberideál képmását is tudatfeletti mivoltukban. Törekedhetünk feléje, követve a hívást – aki hallja, követi, aki nem követi, nem hallja –, vagy visszautasíthatjuk. Ebben az esetben a JÓ potenciális ereje félelemmé és szorongássá változik és a szorongástól menekülve a teremtő szeretet eredeti erői gyűlöletté alakulnak.

Az Urat és tanítványait gyűlölték, mert megjelenítették minden ember képességét és lehetőségét a Jóra (J 15,18,19,25; 1 J 3,13), „ok nélkül” gyűlölték őket. Mi nem kell találkozzunk az emberideál képével, mert magunkban hordjuk azt, bepecsételve magasabb lényünkbe. Ez a kép és megvalósításának lehetősége: egy és ugyanaz.

Ha nem törekszünk az ideál-kép megvalósítására, az erő, amellyel ezt tehetnénk, irracionális gyűlöletté alakul bennünk. Ezt a gyűlöletet általában kifelé fordítjuk. De lényegében önmagunkat gyűlöljük, gyengeségünket, képtelenségünket, amelyet az ideál fényében érzünk vagy látunk, az ideál erejével, aki velünk van, bennünk van.

Ebben az értelemben lehetőségben minden ember keresztény és magában hordja mindannak képességét, amit Krisztus tett: hogy szeressen viszonzás nélkül, hogy adjon ellenszolgáltatás nélkül.

„Ámen, ámen, mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az Atyámhoz megyek.”

(J 14,12)

Amikor az Urat elfogják, a tanítványok „megbotránkoznak”. Az Úr ezt előre látja (Máté 26,31; Márk 14,27): mindnyájan elhagyják (Máté 26,56; Márk 14,50). A „megbotránkozást” az okozza, hogy a tanítványok nem képesek felfogni: az élő Isten Fia szenvedhet és meghalhat, sőt éppen ezért van a Földön (Máté 16,21-23). Ez egészen a Feltámadásig rejtve marad előttük (Lukács 24,25-27).

A megbotránkozás ténye különösen Péternél válik élessé, aki egy áldott pillanatában a tanítványok közül elsőként ismeri föl a Tanítóban Krisztust (Máté 16,16; Márk 8,29; Lukács 9,20) és ugyanő fogadkozik: ha mindnyájan megbotránkoznak is, és elhagyják az Urat, ő hű marad mindhalálig (Máté 26,33; 26,35; Márk 14,29; 14,31; Lukács 22,33; János 13,37). Az Úr ismeri Péter gyengeségét, amely ott van a megismerés és a képességein túlmutató fellobbanásai mögött (mint a vízen járás esetében: Máté 14,28-30), és ezt mondja neki (Máté 26,4): „Ámen mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem” (Márk 14,30; Lukács 22,34; János 13,38). A háromszori megtagadás mind a négy evangélium szerint megtörténik, a harmadik után megszólal a kakas, és Péter sírva fakad, keservesen (Máté 26,75; Márk 14,72; Lukács 22,62).

Lukács evangéliumában (22,31-), látszólag aktuális indíték nélkül: „Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a Sátán megkísértett titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért egykor majd megtérvén (a görög szó „megfordulást”, tudniillik a szellemi világ felé, jelent), a te atyádfiait erősítsed.” A kísértés abban áll, hogy a megcsúfolt, meggyötört, életét feladó Ember-Istenben ne lássák az Istent – akivel ilyen nem történhet szerintük.

Péter – a Kőszikla – visszaemlékezvén az Úr rá vonatkozó jóslatára (Lukács írása szerint [22,61] a kakasszó pillanatában az Úr Péterre tekint), összetörik. Ami mégis képessé teszi, hogy a Föltámadás után, először Pünkösdkor, majd élete végéig képviselje a Tanítást, az a János-evangéliumban olvasható (21,15-17): a Feltámadott háromszor (a szöveg kihangsúlyozza: „másodszor”, „harmadszor”) megkérdezi tőle: „Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?” Az első kérdés: „Szeretsz-é jobban ezeknél?” Nem nevezi ekkor Péternek, azaz sziklának. Péter a harmadik kérdésnél „megszomorodék”. – visszaemlékszik a háromszori megtagadásra. A válaszai így szólnak: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” A Feltámadott előtt csak igazságot lehet mondani. A „te tudod” nemcsak ezt jelenti, hanem azt is, hogy a kérdéstől támad fel a kérdezettben az igazság, az immár megrendíthetetlen szeretet, amely nem ingatag fellobbanás – ekkor válik Péter igazán Kősziklává, a három „igen” igaz erővé, miközben ugyanakkor vissza kell emlékeznie a háromszori megtagadásra is – a Megtagadott jelenlétében. Életének értelme megszilárdul. „Legeltesd, őrizd az én juhaimat.”

Mi mindennap, minden órában megtagadjuk a Tanítást, többszörösen. Reményünk, hogy egykor ugyanannyi „igent”-mondással kiegyenesednek életünk útjai.

Ezt kívánom mindenkinek 1998 Húsvétjára.

Georg Kühlewind

A 22. zsoltár húsvéti jellegét régen meglátták és pedig nemcsak kezdő verséből – „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engem?”, melyet Máté 27,46, Márk 15,34 idéz –, hanem abból is, hogy a zsoltár más motívumai is megtalálhatók az evangéliumok fejezeteiben, amelyek az Úr szenvedéseit írják le (Máté 27,35,43; Márk 15,24,29; Máté 27,39; Lukács 23,34; János 19,24,28,37; 20,25,27).

Ismeretes, hogy az Újtestamentumban található ótestamentumi idézeteknél mindig a folytatásukat, környezetüket is hozzájuk kell érteni. A 22. zsoltár 23 panaszos verse után a 9 Istent dicsőítő vers következik. Mintha a 23. vers után a könyörgés meghallgatásra talált volna, és így a zsoltár szerkezete analóg a történéssel, ahogyan a Kereszthalál sötétsége után a Feltámadás világossága következik. Ezért a fordítók ilyen címet adtak a zsoltárnak: Jövendölés a Messiás szenvedéséről és dicsőségéről (Károli); Leiden und Herrlickheit des Gerechten (Luther).

Messze vagyok attól, hogy a 22. zsoltár minden részletét megértsem. Egy pontja azonban világosodni látszik és ezt a motívumot választom az ezévi húsvéti kontempláció témájául.

A 21. vers így szól: „Mentsd meg lelkemet-életemet és … a kutyák kezétől”, A pontok helyén Károlinál „az én egyetlenemet” áll; Luthernél „meine einsame”, a Jeruzsálemi Bibliában „mein Leben”, a zürichi Bibliában „mein Kleinod”, King James verziójában „my darling” (!), a Septuagintában „tén monogené mon” olvasható. A héber szövegben „jöchidati” áll.

A „monogenés” egyszülöttet, egyetlen gyermeket jelent (Luk. 7,12; 8,42;9,38 Zsid. 11,17) illetve (János 1,14,18; 3,16,18) az egy szülőtől születettet. A zsoltár 21. versében az utóbbi értelemben érthető csak. A héber szó ezt jelenti: „az én EGYEM (egyetlenem)”, ami vagy aki az emberben egy, egyedüli, aki rálát nemcsak a lélekre, hanem önmagára is; ez nem a hétköznapi tudat vagy figyelem tapasztalása, az önmagamra csak önmagam láthat rá, egyetlensége nem egy kívüle fekvő tudat tárgya, hanem az igazi magasabb Én öntapasztalása alanyiságában. JAHAD, a héber szótő, jelentése: az egység megnyilvánulása, az egyesülés aktusa; de állapotként az egyedülállás, az egyetlenség kifejezése.

Az EGY szóban két jelentés, két értelem egyesül: az EGYSÉGÉ, az egész világ egy-belátva; és EGY, mint éppen ettől az EGÉSZ-től különálló, „magányosság” – utóbbi érezhetően a „magam” jelentésével rokonságban.

Maga a szó (EGY) a különállásra nevel, ha a nyelvben adott; csak a különállásból lehet az EGYSÉGET és az EGYedülállót megérteni.

Az Újtestamentumban az EGYről centrálisan J 17,20-23 szól, míg periférikusan említi a szöveg J 10,38; 14,10,11; 17,11; Efez. 4,3; Zsid. 2,11 helyeken. J 17,20-23 így hangzik: „De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő Logosukért hisznek majd énbennem”, hogy mindnyájan egyek lesznek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget (megnyilatkozó, megnyilvánító felragyogást), a melyet te nékem adtól, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképpen mi egyek vagyunk. Én ő bennök és te énbennem, hogy tökéletesülve egyek legyünk és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, a miként engem szerettél”.

Az EGY jelentése a 21. versben a legvilágosabb, innen kisugárzik a többi versre. „Hogy egyek legyenek” – ez nemcsak a szellemi közösséget jelenti (az egységet) az Úrral és az Atyával, hanem ahogyan Krisztus egy az Atyával és mégis önmaga, úgy Krisztus követői is „tökéletesülve” (23) individuálisan és tudatosan EGYEK legyenek énjük forrásával, Krisztussal és rajta keresztül az Atyával.

Az Úr imájának ez a kérése válik lehetőséggé a Kereszthalál és a Feltámadás következményeként, amellyel a „Logos testté lőn” Jézusban mint vetett magban megsokszorozódik.

Fényességes húsvéti meditációt kívánok.

G[eorg] Kühlewind

Ézsaiás könyvében (6,9-10) megdöbbentő szavakat olvashatunk, és ezeket Isten üzeni a prófétán keresztül a népnek – az Ő népének: „És monda [az Úr]: Menj, és mondd ezt a népnek: Hallván halljátok, és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek. Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon.”

Az Ótestamentum haragos istenének szavai talán nem volnának meglepőek, hiszen sokszor ostorozza így népe tévelygéseit, amelyek lényeges elemei e nép ótestamentumi történetének. De ezek a szavak idézetképpen az Újtestamentumban is megjelennek, méghozzá az Úr szavaiként: teljes egészében Ézsaiást idézve Máténál (13,13-15), rövidebben, de kissé élesebben Márk (4,12), Lukács (8,10) és János evangélisták írásaiban; az első háromnál mindig a magvető hasonlatával kapcsolatban, amely Isten országának címer-hasonlata, Jánosnál pedig a 12. (40) fejezetben, amely legközelebb áll a magvető (őnála hiányzó) hasonlatához (így pl. 12,24). Ézsaiást idézi Pál apostol Málta szigetén (Csel. 28,25-27) és a rómaiakhoz írt levélben. (11,8-).

Az ézsaiási elátkozó szavak megértéséhez Szt. János egy mondata (12,41) ad útmutatást: „Ezeket mondá Ézsaiás, amikor (mivel) látá az ő dicsőségét (doxa – kisugárzás, tanítás), és beszélt őfelőle.” Az Újtestamentum népe egész történetén át a Messiást várta, egész története a Messiás földi alakjának, Jézusnak a létrehozására irányult. Amikor az megjelent, a népnek nem volt szabad fölismernie, mert különben nem következett volna be a Kereszthalál és ezzel a Feltámadás sem, azaz nem lenne kereszténység. A nem-értés a tanítványok között is egészen a Feltámadásig tart. Nem is történhetett volna másképp. Mert aki tudta volna a történetet előre, mit tehetett volna? Elősegítette volna egy ártatlan halálát és szenvedését? Vagy hátráltatta volna a Megváltást, a Feltámadást? Erre és csakis erre az egyszeri emberileg elviselhetetlenné vált helyzetre vonatkoznak az Úr szavai, amikor az egyetlen megoldás a nem-tudás, Ézsaiás szavai értelmében (Lukács 23,24): „Jézus pedig monda: Atyám! Bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekesznek.” Erről az egyedülálló nem-tudásról beszél Péter apostol (Csel 3,17): „De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtek [amikor megölték az élet fejedelmét], miképpen a ti fejedelmeitek is.” Hasonlóképpen ír Pál apostol (1Kor 2,8): [Isten titkon való bölcsességét szóljuk] …melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség [kisugárzás] urát.”

A zsidóság igazi szerepét és lehetséges jövőjét Pál apostol így írja le (Róm 11,11-15) „…Avagy azért botlottak-é meg [a zsidók], hogy elessenek? Távol legyen; hanem az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek. Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? […] Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?”

Fényteljes Húsvét legyen a Tiétek!

Georg Kühlewind

A János-evangélium első szava: „Kezdetben”. (nem „A kezdetben”.)

Nem valamely meghatározott, pl. időbeli kezdetről van szó, sem a Teremtés kezdetéről, hanem minden Kezdetről, minden alkotáséról, mert minden alkotás, az embertől származó is, erre az Őskezdetre nyúl vissza. Akármi is a prológ tartalma, az ember számára talán a legfontosabb, hogy erre a Kezdetre, amely a belőle származót uralja és meghatározza, rá tud látni (Heidegger a Kezdet görög szavát, az ARCHÉ-t így magyarázta-fordította: „a dolgot uraló honnan”). Máskülönben a prológ első mondata nem jöhetett volna létre.

Valamit észrevenni, megpillantani egy pillanatnyi azonosulást jelent a meglátottal. Erre a mindennap én-je nem képes, ez az igazi én vagy önmagam pillantása, aki a szellemi világ örök jelenjében marad és lakik, sosem inkarnálódik, de kapcsolatban marad a földi emberrel; ez a képesség-ember: az ember Csillaga.¹ Ezt a kapcsolatot ápolni, mindinkább tudatossá tenni, ez volna az ember aktuális feladata – mindenkor is ez volt –, mert csak ez képesítené arra, hogy számos földi problémáját megoldja. Minél inkább fölfelé tekint az ember, annál biztosabban jár a földön. Ahogyan a beszédszervek végzik munkájukat, az ember figyelme a beszéd szellemi részére, a tartalomra irányul.

Ez a motívum mutatkozik a legrégebbi Szt. Györgyöt ábrázoló ikonokon. A sárkánnyal küzdő nem a fenevadra néz, sem pedig biztosan célba találó fegyverére; vagy előre néz, a távolba, Isten arculatára, vagy pedig rád tekint, mintha ezt mondaná: Igyen, az erőt az Égből hozva, igy tudsz helytállni a világban, az igaz én mozdulatával, aki nem tekint a földiségre, még kevésbé a gonoszra. Ha ezzel foglalkozol, már le is győzött. Erősítsd szellemi lényedet, ebből lesz erőd a földet átváltoztatni, az Új Szent Jeruzsálemmé, az átlátszó Várossá. Vedd az erőt az Égből, a részesedésed révén benne, az igazi éned által, aki akkora, mint a világ,² hogy igazából földi emberré válhass.

Az igazi gyakorlatiságot az Új Testamentum ígyen tanítja (Máté 6, 31-; Lukács 12,29-): „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?… Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek.

G. Kühlewind

Amikor Keresztelő Jánost megkérdezik, kicsoda ő, Ézsaiásra hivatkozva így felel: „Kiáltó hang vagyok a sivatagban: Készítsetek utat az Úrnak, amint megmondotta Ézsaiás próféta” (J1,23). Ézsaiásnál azonban ezt olvassuk (Ézs 40,3-): „Egy hang kiált: a pusztában – sivatagban – készítsetek utat az Úrnak, a kietlenben csináljatok egyenes ösvényt a mi Istenünknek. Minden völgy feltöltessék, minden hegy, és halom alászálljon: ami görbe, egyenessé legyen és a bércek rónává”.

Mi rejlik a kettőspont eltolódása mögött?

Ézsaiás a sivatag készítésére utal – a tökéletes síkság, amelyben nincs kitüremkedés, ez az Úr útja, a formamentes emberi lélek vagy figyelem, amely még nem alakult tárggyá. Ha egy új igazság, a legnagyobb, eljövendô, ahhoz nem találhat elő valami már eleve ott levőt, ő maga fogja a világot újjá-alakítani. Vakmerőség volna az Úrnak egy utat előírni – ahol Ő jár, ott az Út, ott lesz ösvénye.

A Keresztelőben a formák föloldása már végbement, amikor szellemi tudatmagasságból prédikál, ő maga a már elkészített sivatagban a Hang, az ürességben, amelyből az őutána Eljövendőre néz. Mintha így szólana: „Ami bennem megtörtént, készítsetek ti is az Úr számára utat lelketekben. Én a vízzel-kereszteléssel segítlek hozzá Titeket, amikor is minden formáltság, minden szokás eltűnik lelketekből a halál közelségében. Ő azonban nem fog ilyen eszközöket használni, Ő az igaz Én-vagyok-tudat tüzével fog keresztelni, amelyben tisztátalanságotok majd elég”

Jókívánságokkal

Georg.Kühlewind

A festészet a karácsonyi történést két olyan motívummal gazdagítja, amelyekre nincs utalás az Újtestamentumban. Az egyik az olvasó Mária az Angyali üdvözlet képein. Hogy mit olvas, az Ótestamentumban persze, az Grünewald festményén látható lesz: Ésaiás 7. fejezetének 14. versét: „A szűz fogan, és fiat szül…” Ebben a versben Mária önmagára ébred – a vers őróla szól, érzi, ez a villám járja át, és a könyvtől elfordulva meglátja, odalátja az intuíciót megerősítő arkangyalt. Mert a villám fényét felfogta, megjelenhet neki Gábriel.

Az olvasás motívuma talán ezt jelenti eredetileg a festők intuíciójában: van olyan olvasás, amelyben az ember sorsot választ – ez volna az igaz olvasás; és mert minden olvasásban – az akusztikus jelek összeolvasásában is – az ember a jelek érzékleti világából a jelentések időtlen, tértelen [nem térbeli], anyagtalan világába lép, a szellem világába, a földről az égbe. Az olvasó Mária jegyében az emberiség a tudati fejlődés parabolájának felfelé vivő ágára léphetne.

A másik motívum, főleg korai ikonokon és képeken, hogy a születés ábrázolásában, barlangban vagy istállóban, sokszor a két helyszínt összevonva, József háttal ül, elfordulva az anyától és a gyermektől, és alacsonyabban ezeknél. Fejét balkezére hajtva meditációba merül – ezért „háta mögött”, nem az érzékszerveken át „elölről” – éli meg a Születést.

Amit Mária sorsként elvállal, hogy a világ Világosságának földi hordozóját a földre segíti, azt József szellemi lényének megvalósulásaként tapasztalja. Az olvasás, ha sorsdöntő, az érzékelhetőből a látásba visz; a születés az időtlenségből a földre, a dolgok világába; a meditáció ismét fölfelé, a benne látottak vállalása – József mozdulata (Máté 1, 19-24) – ismét a földre. Amit az első intuíció, Mária olvasó meditációjában, mintegy előre lát, a második, Józsefé, a tapasztalásban megvalósítja.

Fényességes Ádventet és Karácsonyt minden embernek.

Georg Kühlewind

Jézus születéséről, annak megtörténte előtt, kevesen tudnak: a szülők, Erzsébet, a Keresztelő anyja és talán Zakariás, az apja (Luk 1,76,78). A születés pillanatában vagy a napján megtudják a napkeleti bölcsek (mágusok, királyokról nincs szó az Új Testamentumban): egy csillag jelenik meg és jelzi az égen, hogy megszületett a Zsidók Királya – ez a cím lesz a történet végén a Kereszthalálhoz vezető ürügy; megtudják a pásztorok, valahol Betlehem közelében: angyal és angyalok jelentik meg nékik: „Megszületett ma néktek a Megtartó” (a görög szó Megváltót, Üdvözítőt, Egészségesítőt is jelent). A pásztorok is, a bölcsek is azonnal útnak indulnak, hogy felkeressék a gyermeket.

A bölcsek először Jeruzsálembe mennek, hogy megtudakolják, hol kellett az Írás szerint a gyermeknek születnie. Aztán útra kelnek Betlehem felé „És ímé a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, amíg odaérvén, megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.” (Máté 2,9-10).

A csillag nem égitest, nem szemmel látható jelenség, mert nem tartozik a számíthatóság világába; különben nem jelent volna meg a születés pillanatában, nem ment volna a bölcsek előtt útjukban a gyermek felé, nem állt volna meg fölötte és a bölcsek nem örvendeztek volna nagy örömmel, mikor másodszorra meglátták. Miféle csillag ez?

Az ember nagyrészt szellemi valóság, akár a szavak vagy dolgok (szemita nyelveken ez egy szó) jelentése. Ennek a valóságnak egy kis része születéskor vagy előtte összekapcsolódik az örökölt testiséggel. Ennek előtte az ember mintegy azonosságban él az egész szellemi világgal. A születés pillanatában valóságának az a része, aki megmarad továbbra is a szellem világában, azaz az ember tudatfeletti inspiráló, sorsirányító égisége, szintén alakot ölt, a térbeliség metaforikus nyelvén kifejezve „összehúzódik”, a diffúz fényből szellemileg „látható” csillagzat lesz. Minél magasabbrendű a megszülető, minél inkább individualizáltak magasabb erői, élete, érzésvilága, akarati erői, annál jellegzetesebb a tudatfeletti része, annál fölismerhetőbb, annál inkább csillagszerű. Ez a Jézus csillaga, amelyet a napkeleten a bölcsek megláttak, ez vezeti őket Jeruzsálemből Betlehembe a gyermek Jézushoz és „megálla fölötte”.

A pásztorok „sietséggel” mennek és az angyal útmutatása szerint megtalálják a jászolban fekvő Jézust. Sietséggel, mert az angyal-közölte örömhírt véve „ma megszületett néktek” hogyan lehetne másképp? Nem ballaghattak kényelmesen. Nem megbizonyosodni mentek, nem kételkedtek az angyal szavában: „Menjünk Betlehemig és lássuk meg e megtörtént dolgot, a melyet az Úr megjelentett nekünk.” Csak látni akarták. Nem halogatták és nem is kényelmeskedtek. Ők előbb értek Jézushoz, mint a bölcsek, még aznap, a születés napján.

Sem az angyalok nem küldik a pásztorokat, sem a csillag a bölcseket. Útnak indítja őket a hír és a „ma”. Szükséges, hogy a történésről az emberiség kétféle reprezentánsai tudjanak róla, és szükséges, hogy földi kapcsolat legyen azzal, akit az égi híradásból megismertek.

Nékünk a földön nincs hova induljunk, sem angyal, sem csillag nem mutatja az Utat. Az ádventi, karácsonyi csendben azonban talán meghallhatjuk az Én-vagyok, már halálon, már föltámadáson átment örök és állandó iránymutató suttogását.

G. K.

A kisgyermeki létre éppúgy nincsen ma szavunk, mint a „participáló” tudati létre, amely nem tudat a mai értelemben, azaz nem öntudat, – egy tudat, amely nem tudja, hogy tudat. Ez a létfajta magában foglalja ugyan, mint mindent, a testet, mint a világ legközelebbi részét, de nem a test érzését tartja-érzi létének (ahogyan a mai felnőtt), hanem a tudati létet, ha erről nyilatkozni volna képes. Ebben a tudati alap-létben a gondolkodás, az érzés, az akarat egy, azaz nincsen gondolkodás, érzés, akarat. A befogadó és közlő történés egyazon elmozdulás – aminek a későbbi visszfényére azt mondjuk: a kisgyerek utánoz. Ez a létfajta később fokozatosan tudatfelettivé távolodik – a felnőttben teljesen – attól a tudattól távolodva, amely már tárgyi, azaz dualisztikus: én és a világ. Az eredeti lét ekkor tudatfeletti forrásként működik, ebből meríti az ember specifikus képességeit, amelynek hogyanját nem ismeri: a gondolkodást, érzékelést, értést, új eszméket, ideákat, a szeretetet, ami a jó akarása. Mindezt alapnak, a lét alapjának nevezhetjük.

Az alapban adott az értés, a lét öröme és a jó akarása. Ami a tudatfeletti alapból torzítás nélkül éri a dualisztikus tudatot, az bíztonságos. A bíztonság tudatfeletti erő, az Én ereje. Testig ható bíztonság, ahogyan a beszédszervek (tudatfeletti módon) működnek, ahogyan a gondolkodás, ha tiszta, lépeget; ahogy az értés az értettbe illeszkedik és ahogyan erről bíztosan tudunk, akár arról is, ha valamit nem értünk. A kisgyerek létérzése, akit az alap még részekre-bomlás nélkül táplál, bíztonságos és ennek a befogadott létérzésnek kifelé a bizalom felel meg. Ilyen bíztos a gyerek a világ-értelem teljes, jelentés-teljes létében és annak Alkotójában, – mivel a jelentés csak valakitől eredhet – és ezt a bíztonságot nevezték eredetileg hitnek. Ha a bíztonság tudatossá válik, átalakul a méltóság érzésévé.

A tudatfelettiből származó adományok ősmátrixa a figyelem. A figyelem válik szét később gondolkodó, akaró, érzékelő, intencionális és befogadó figyelemmé.

Minden adománynak el kell vesznie, hogy az ember tudatos munkával újra megszerezhesse és eközben az adományok mögött nem-tudatosan rejtőzködő Én önnön tudatára ébredhessen. Amíg ez nem következik be, az ember az alap halványodását pótlékokkal kísérli meg kiegyensúlyozni: az érzést a magam-érzéssel, a feltétel nélküli bíztonságot valamire épített bíztonsággal (bebíztosítva magát), az érzéseket dogmákkal, a jót a hasznossal, a lét értelmességének és szépségének örömét a jelentés-nélküli élvezetekkel helyettesíti. Ezek mögött nem az Én, hanem az ego, az egoitás van.

A kérdés, mely a felnőtt emberben felmerül, így hangzik: Hogyan lehet az alaphoz visszatérni, ha elveszett? És persze elveszett. Konkrétan: hogyan ébreszthető szeretet vagy respektus valaki (akár egy gyerek) iránt, akivel szemben spontán módon nem jelenik meg; hogyan lehet szert tenni hitre, akiben nincs?

Ha valamit ennek érdekében tenni akarunk, az nem lehet valamiféle törekvés visszafelé, a gyermekkor felé, mert éppen ez a törekvés választana el céljától mind erősebben. Mert akkor nem volt törekvés. Ha valamit teszünk, törekedőleg, tudatosan, az csak ellenkező irányban vezethet eredményre: ha a figyelmünket, ahogyan adott, olyannyira felerősítjük, felfokozzuk, hogy tapasztalni tudja magát, azaz öntudatossá válik, mind közelebb az eredetéhez, amely tudatfeletti lényünkben őrzi az alapot. Ha a tudat, legalább időről-időre, összekapcsolódik a tudatfeletti alappal, amelyből a bíztonság (azaz hit), a jó akarata és ezzel a lét öröm árad, akkor olyanok lettünk, mint a kisgyerekek, de öntudatosan. Emberfiává lettünk, aki az emberi mivoltot megvalósította, mert tanúskodni képes felőle, tudatát tükörbeli képmásából a lét szintjére emelte. Erre tanít a karácsonyi képen József alakja, aki az újszülöttől elfordulva, nem fizikai látásban éli meg a gyermeket, vagy a zarándokok, mágusok és pásztorok, akik eljönnek tisztelegni a gyermeki méltóság előtt, hogy lássák és tanúskodni tudjanak felőle.