„Ahhoz, hogy a teremtés nyolcadik napja, a világnak ember általi továbbteremtése beköszöntsön, az embernek Szent György mozdulatát kellene megvalósítania. Szent Mihály képviselője az emberek világában, a Földön, a földi tudatban küzd a sárkánnyal, akit az arkangyal az égből a földre taszított (János, Jelenések könyve, 12, 7-8). Hogy féken tartsa, nem a sárkányra néz, hanem a megtisztított egekbe, hogy a küzdelemhez onnan merítsen erőt; vagy pedig rád tekint, a képet nézőre, hogy kövesd példáját: ez néma megbízása és bíztatása. Lefordítva mai nyelvünkre: az emberi nem válságát csak úgy oldhatjuk meg, ha tudatos utat találunk a lélek ege felé, az intuíciók forrásának irányában - nem a sárkányra kell szegeznünk a tekintetünket.”

Központi problémánk az, hogy nem tudjuk, kicsoda vagy micsoda az ember. Mégpedig azért nem, mert nincs megfelelő képünk az emberi szóról, az emberi beszédről, és a szóról egyáltalán. Ezért bánunk olyan nehézkesen a szóval, ezért találjuk meg csak a legritkább esetben a helyes szót. Minden, amit egymásnak, egymásért és egymás ellen teszünk, beszéd – vagy legalábbis annak kellene lennie. Minden érdekel minket, csak éppen a szó nem, amivel, aminek a segítségével bármikor, bármit teszünk. És mert nem tudjuk, hogy mi a szó, ezért azt sem tudjuk, hogy ki az ember. És mert nem tudjuk, hogy ki az ember, ezért azt sem tudjuk, hogy mi az, ami számára üdvös és jó – az „ösztöneinkre” szemmel láthatólag nem hagyatkozhatunk e tekintetben. Csoda, ha rosszul mennek a dolgok?

Ha fizikai munkát végzünk, vagy valamilyen célirányos tevékenységet folytatunk, rendszerint a _"kemény" akaratot használjuk. A beszédben, az emlékezésnél, minden művészi tevékenységnél és a meditációban azonban másfajta akarat működik. Georg Kühlewind megmutatja, hogyan tanulhatjuk meg elmélkedés, meditáció és gyakorlás révén ennek a másfajta, _"szelíd" akaratnak az észlelését, és alkalmazását.

Az emberiség felé irányuló pedagógia elsô eszköze a beszéd, az ének-beszéd volt. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél.” Ma az Ige – a Szó –, testté válásának köszönhetôen, az embernél van.

A meditáció – az „egyetlen valóban teljesen szabad cselekvés”, az „ôsszabad cselekvés” – a magasabb, egyre magasabb szavak megtalálása. A magasabb szavak mögött „én-lények”, én-tudattal rendelkezô lényiségek állnak. Religió, kommunió, meditáció szójellegûen, a szó, a szó-lények szintjein keresztül kötik össze a Földet a Mennyel.

A világ, amely az embert és tudatát is magában foglalja, eredetileg nem a dolgok, hanem a szavak világa: alapjában véve szövegstruktúrája van, és ezért lehetőségünkben áll, hogy úgy olvassuk, mint egy szöveget. A figyelmes szemlélő számára a világ a megismerés minden fázisában a szó, a logosz által struktúrált lényiségként jelenik meg. "Világa" csak én-lénynek van, mégpedig csak a szójellegűség, a Logosz által, amely szintén csak én-lény számára létezik.

A szó-jellegű játsza a központi szerepet az itt következő vizsgálódásokban, és nem az idea. Az emberi szó, mivel részbenmegjelenik az érzeti világban, részben rejtetten, a tudat tevékenységeként él, egyaránt szolgálhat az ember és az érzeti világ modelljeként. Ezeknek - akárcsak a szónak - maga az ember adja rejtett részét, értelmét.

„Kezdettől másként kellene bánni ezekkel a gyerekekkel, érett lényükkel - mely érett, de nem koravén. Ha a kezdetet valaki elrontotta, és a környezet vagy a pedagógusok ragaszkodnak hagyományos, megszokott "módszereikhez", később a felnövekvő gyerekekkel egyre nehezebb lesz bánni. E gyerekek számára nem létezik olyan tekintély, ami a státusból (tanár, szülő) adódna, és ez már a gyermek egészen kicsi korától kezdve így van. Létezik azonban részükről nagyrabecsülés és "érdem" által kivívott szeretet. Azzal, hogy "úgy teszünk, mintha..." nem érhetünk el náluk eredményt - minden hamisságot, minden arra irányuló kísérletet, hogy valami színleljünk, villámgyorsan átlátnak, visszautasítanak és elítélnek.

„Ez a könyv a szerzõ szándékától függetlenül a modern művészet általános jellemvonásához közelít: sok aktivitást követel az olvasótól, ha a közönséges értésen túl egyéb elvárásokat is táplál – a szerzõ reménye ez...

...Habár a mindennapi tudat határa felfelé, a tudatfeletti irányában elmosódott, – ezért lehetséges a mindennapi tudat számára a tisztán logikus gondolkodás és a művészi érzés - a tudatfeletti átélését szakadék választja el a mindennapi tudattól. A szakadék a mindennapi tudat értelmetlen formákhoz való ragaszkodásából áll, mely által a magam-érzés - és egyúttal az attól való jogos félelem - létrejön, hogy az én-tudat túl gyenge a tudatfeletti erők hatalmasságának elviseléséhez.

Ünnep akkor van, ha a Menny átmenetileg leszáll a Földre. Az év ünnepei variációk erre a témára. Karácsonykor az emberi előkészület motívuma a legfontosabb, ez teszi lehetővé a fönt és a lent találkozását. A fönti világ mindig készenlétben áll, az istenek mindig adnak. Hogy az adomány eléri-e a Földet, az a másik oldaltól, az emberek befogadási készségétől függ. Az ünnepek az ismétlődésben könnyen megemlékezésekké halványulhatnak; ez arra int, hogy keressük azt a belső mozdulatot, amellyel tartalmukat mindig újként tapasztaljuk meg. A koncentráltság kizárja az emlékezést, az emlékeket; csak az létezik benne ami itt és most történik, improvizáltan, lélekjelenlétben. A meditáció mindig újra elmélyíti témáját, új motívumokkal gazdagítja. Az ünnepek kimeríthetetlenül gazdag meditációs témák. Ha az elmélyülés sikerül, akkor világosságról egyre nagyobb világosságra vezetnek bennünket. Az ádventi időszak, a karácsonyi ünnepre való felkészülés képe....'

A mai ember irracionálisan viselkedik, amikor megfeledkezik mind a gondolkodásban, mind az észlelésben való szerepéről. Ez a felejtés nem ártatlan-véletlen. Ha az ember felhagyna ezzel a felejtéssel, akkor az előtt a feladat előtt állna, hogy egész világképét, kultúráját, a szociális berendezéseket meg kellene változtatnia. Mindenekelőtt azonban saját magának kellene megváltoznia. Ezért nem számítja a megismerést a világ realitásához! Azt az elemet, ami által minden realitást megismer!