Georg Kühlewind Foundation

Karácsony 1999

Jézus születéséről, annak megtörténte előtt, kevesen tudnak: a szülők, Erzsébet, a Keresztelő anyja és talán Zakariás, az apja (Luk 1,76,78). A születés pillanatában vagy a napján megtudják a napkeleti bölcsek (mágusok, királyokról nincs szó az Új Testamentumban): egy csillag jelenik meg és jelzi az égen, hogy megszületett a Zsidók Királya – ez a cím lesz a történet végén a Kereszthalálhoz vezető ürügy; megtudják a pásztorok, valahol Betlehem közelében: angyal és angyalok jelentik meg nékik: „Megszületett ma néktek a Megtartó” (a görög szó Megváltót, Üdvözítőt, Egészségesítőt is jelent). A pásztorok is, a bölcsek is azonnal útnak indulnak, hogy felkeressék a gyermeket.

A bölcsek először Jeruzsálembe mennek, hogy megtudakolják, hol kellett az Írás szerint a gyermeknek születnie. Aztán útra kelnek Betlehem felé „És ímé a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, amíg odaérvén, megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.” (Máté 2,9-10).

A csillag nem égitest, nem szemmel látható jelenség, mert nem tartozik a számíthatóság világába; különben nem jelent volna meg a születés pillanatában, nem ment volna a bölcsek előtt útjukban a gyermek felé, nem állt volna meg fölötte és a bölcsek nem örvendeztek volna nagy örömmel, mikor másodszorra meglátták. Miféle csillag ez?

Az ember nagyrészt szellemi valóság, akár a szavak vagy dolgok (szemita nyelveken ez egy szó) jelentése. Ennek a valóságnak egy kis része születéskor vagy előtte összekapcsolódik az örökölt testiséggel. Ennek előtte az ember mintegy azonosságban él az egész szellemi világgal. A születés pillanatában valóságának az a része, aki megmarad továbbra is a szellem világában, azaz az ember tudatfeletti inspiráló, sorsirányító égisége, szintén alakot ölt, a térbeliség metaforikus nyelvén kifejezve „összehúzódik”, a diffúz fényből szellemileg „látható” csillagzat lesz. Minél magasabbrendű a megszülető, minél inkább individualizáltak magasabb erői, élete, érzésvilága, akarati erői, annál jellegzetesebb a tudatfeletti része, annál fölismerhetőbb, annál inkább csillagszerű. Ez a Jézus csillaga, amelyet a napkeleten a bölcsek megláttak, ez vezeti őket Jeruzsálemből Betlehembe a gyermek Jézushoz és „megálla fölötte”.

A pásztorok „sietséggel” mennek és az angyal útmutatása szerint megtalálják a jászolban fekvő Jézust. Sietséggel, mert az angyal-közölte örömhírt véve „ma megszületett néktek” hogyan lehetne másképp? Nem ballaghattak kényelmesen. Nem megbizonyosodni mentek, nem kételkedtek az angyal szavában: „Menjünk Betlehemig és lássuk meg e megtörtént dolgot, a melyet az Úr megjelentett nekünk.” Csak látni akarták. Nem halogatták és nem is kényelmeskedtek. Ők előbb értek Jézushoz, mint a bölcsek, még aznap, a születés napján.

Sem az angyalok nem küldik a pásztorokat, sem a csillag a bölcseket. Útnak indítja őket a hír és a „ma”. Szükséges, hogy a történésről az emberiség kétféle reprezentánsai tudjanak róla, és szükséges, hogy földi kapcsolat legyen azzal, akit az égi híradásból megismertek.

Nékünk a földön nincs hova induljunk, sem angyal, sem csillag nem mutatja az Utat. Az ádventi, karácsonyi csendben azonban talán meghallhatjuk az Én-vagyok, már halálon, már föltámadáson átment örök és állandó iránymutató suttogását.

G. K.