Magunkban hordunk Valakit, akit Születetlennek, Tudatfelettinek, szabad emberi figyelemnek, a magasabb lénytagoknak, a magasabb igazi Énünknek nevezünk, öntudat nélküli elem, mert öntudatunk a tárgyi énben érződik, a szabad figyelem tárgyaként, ahogy minden más tárgy is ennek a figyelemnek a tárgya. A Születetlent, a Buddha-természetet felismerjük a kisgyerek képességében bármely nyelv elsajátítására, az üres, forma-mentes figyelem pillanatában, amelyből gyorsan formába ömlik és így a szabadon maradt figyelem tárgyává lesz.
Az ember tudatfeletti isteni természete, a lélek egében lakozó, kiegészül a Logos testté-válásával egy isteni szikrával, aki a „húsba” /testbe/, azaz a lélek gyenge és leesett részébe került. Ezzel az ember megkapta a Kezdés képességét, hogy a Földön saját akaratából dolgozhat, nem pusztán felülről jövő inspirációból vagy parancsból, az alkotó szabadság képességét, az egyetlen lehetséges szabadságét, a felkészülést a kegyelemre; amely mindíg és mindenütt jelen van – csak mi nem vagyunk jelen.
Amit a Földön inspirációként elérünk, a hétköznapi tudatból kiindulva, szabad elhatározásból törekedve, annak hatása van a tudatfelettire, az gazdagítja a Születetlent és a Buddha-természet képességévé válik. Ezek a közvetítetlen megismerés pillanatai, mint új fogalmak megjelenése, de saját aktivitásból, meditációban vagy a gondolkodás villanásában, amely pillanatnyi meditáció. Ez a gazdagodás beépül formanélküli lényünkbe finom funkcionális lehetőségként, betagolódik nem merev formaként, anélkül, hogy formanélküliségén változás esne. A gazdagodás beleszövődik az akaratba, aki vagyunk, az individuális irányultságba. Ezzel válunk individuumokká a lélek egében és csak ott lehetünk individuumok.
Amit a Földön, a Földről magasabb lényünkbe emelünk, az sugárzik. Formanélküli lényünk kisugározza az akaratot, aki vagyunk; éppen azért, mert a lenyomat funkcionális marad, élő valóságként sugárzik és ezt az akaratot emberi környezetünk, ha érintkezik velünk a Földön, érzésként felveszi tudatfeletti lényébe, ennek rezonanciája útján. Minél kevesebbet beszélünk igazi ideáljainkról, legfontosabb törekvésünkről, munkánkról, ezek annál inkább hatékonyak az égben. A szavak könnyen a béna múlt tudatba hullajthatják őket – ez a lenyomat hiányozni fog az égben. Úgy tűnhet, ennek a sugárzásnak nincs hatása a Földön, sőt ellenszenvet kelthet; a halál után azonban föltámad. Emberek, különösen akikkel együtt éltünk, haláluk után velünk együtt munkálkodnak, mert akkor a tudatfeletti, mint egyedül megmaradó része lényünknek, dolgozni kezd a befogadott impulzus értelmében, akadályok és elfedettség nélkül. Együtt dolgoznak velünk, ha intencióink a Nagy Iránnyal megegyeznek.
Vízkereszti üdvözlettel
G. Kühlewind