Open Letters

A szavaknak, a nyelvtani formáknak, vagyis a jeleknek, jelentésük van. Ez két fontos megállapításra ad módot. Először: mivel a jelentés nem anyagi létező (miből is lenne?), az anyagi világban és ugyanakkor egy nem-anyagi világban, a jelentésekében élünk. Másodszor: merthogy a jelentés nem jön létre csak énlény által és csak énlény számára [az idevágó meditáció ez: Jelentés csak éntől énig], tehát… nem mondom ki, tudhatjátok.

A testvérgyilkosság korszakaiban – Káin óta egyfolytában – az ember tehetetlen nézőként éli meg magát. Megkérdezheti: valóban nem lehet tenni semmit? A külvilág ezt ritkán engedi meg; de ha az ember igazán szellemi lény, akkor kell legyen szellemi hatékonysága is. Ez a felsőbb akarat kérdése.

Ha szellemi képességekről van szó, az út ezekhez a felnőtt szellemi-lelki struktúrájából indul ki, és a kisgyereké felé vezet, csak én-tudattal; tehát a képességek visszavevésén át, amelyek az életünk folyamán jöttek bennünk létre. A visszavevés nem elvesztés, csak az aprópénzt váltjuk nagyobb bankókra.

A fény természete

A fény homogén, formáktól mentes, de anyja minden formának, készenlétben. Értelem-, jelentés- és én-jellegű. A fény érzékeli a formákat, minőségeket, amelyeket felölt, amelyekbe belehelyezkedik, amelyek így létrejönnek. Ez a gyökere és lényege az ontológiai monizmusnak – minden monizmusnak: lét és megismerés egy.

A tizenkét lépés,¹ amelyet meg kell tennünk, ha meg akarjuk érteni az ún. „nehéz” gyerekeket, tulajdonképpen azt jelenti, hogy új képességeket kell kifejlesztenünk magunkban. Az osztatlan figyelem [1], a tudati szokásoktól való megszabadulás [2, 3, 4], a gyerekek viselkedése mögött meghúzódó értelem intuitív (nem spekulatív) észrevétele [5], egyfajta hálaérzés megtalálása [6], annak a területnek a felfedezése, ahol a gyerek vezethet bennünket [7], az emóciók megismerő érzéssé való átalakítása [8], a gyerek fejlődése iránt tanúsított igazi türelem [9], tisztelet [10] és előítélet mentesség [11] kifejlesztése, és a gyerek valódi Énjének legalábbis megsejtése – ez mind olyan képesség, amelyhez a legtöbb embernek iskoláznia kell tudatát és figyelmét. A következő rövid tanulmány ehhez nyújt segítséget.

Ez a szó: „titok” – mysterion – a három szinoptikus evangéliumban csak háromszor fordul elő – egyszer-egyszer mindegyikben –, mindig Isten [ill. a Mennyek] Királyságával kapcsolatban. Az Úr a tanítványok belső köréhez szól (Máté 13,11; Márk 4,11; Lukács 8,10): „Néktek megadatott Isten [a Mennyek] Királyságának titkait [titkát] ismerni.”

A formák és a formáktól szabad lét világméretű dialektikájában Karácsony és Vizkereszt időbeli jelek: formáktól mentes szellemi lények formafelöltésének napjait örökítik, Jézusnak, az emberi szellemnek forma-öltését Karácsony, a világszellemét, a Logosét Vizkereszt. Mindkét történés az emberben az ellentétes mozdulat impulzusa lehetne, kellene legyen, a formákból való oldozódásé. A földi életben ez kilátástalan volna, ha homeopatikus mértékben már elő nem fordulna a köztes pillanatban. Köztes két gondolat, köztes két kép, köztes különösen két állapot között, amikor az egyik formából egy másikba változunk, saját akaratunkból tehát fájdalmasan. Végtelenül rövid köztes pillanatainkban tehát Boddhiszattvák vagyunk, formák nélkül, mielőtt új formába merülünk. A gondolkodás igazán gondolkodás, azaz formától mentes két gondolat között, képalkotó fantáziánk két kép között, lényünk egyébként a halál és a születés közötti lét közepén, vagy a meditációban emelkedőben.

Magányosak vagyunk és nem szeretjük ezt, igyekszünk elkerülni, hogy egyedül legyünk. Ezért keresünk társakat, társaságot. Lármát csapunk – nincs komoly eredménye. Mivel nem hat, emeljük az adagot – és ez sem használ. Szükségünk van társakra és amíg szükségünk van rájuk, nem lehetnek társaink. Az emberi szeretet nem adható annak, akinek „kell”, mert ez maga elrontja, ez maga az akadály. Legjobb, ha mi adjuk a szeretetet, a viszonzás reménye nélkül.

Van egy pont, van egy hely, vagy idő, ahol nem létezik dualitás: ahol nincsen az alany és tárgy, az én és világ, a múlt és jelen, a jövő és jelen kettőssége. Ezt a helyet megérintjük minden észlelésben, az érzékelésben és az észlelésben a belső térben, amit értésnek nevezünk, a lélekjelenlét pillanatában, és amikor csodálkozunk. Ezek az „érintések” azonban olyan rövidéletűek, hogy rendszerint nem is vesszük észre őket.

Kedves barátom,

A mindinkább nyomasztó sötétségben már régen érik bennem egy kérdés: vajjon nem lehet semmit sem tenni?

A világ folyását mindenkor bölcsek, igazak, beavatottak és mesterek tartották és irányították pozitív irányban, azáltal, hogy az intuíciók világával kommunióban voltak. Hogy tizen voltak egy városban, vagy tizen kellett volna, hogy legyenek, mint Sodomában, hogy harminchatan vagy tizenketten, vagy négyszer tizenketten kell, hogy a Földön legyenek, egyre megy. Nem tudom azt sem, hogy ezek a mesterek ma a Földön működnek-e. Az ő munkájuk nélkül talán még nagyobb lenne a sötétség. De az is lehet, hogy nincsenek itt.

Ha nincsenek itt a nagyok, a nem-nagyoknak kell megtenniök. Ha itt vannak, ártani akkor sem fog. Én nem vagyok sem mester, sem igaz. De javaslom, hogy mi tegyük meg, az egyetlen tennivalót, amivel a jövő csíráját elültetni lehet: meditálni a jövő érdekében, a lényegbeli – nemcsak időbeli – jövőért. Vagy legalább, hogy megkíséreljük, gyöngeségünkben.

Talán fölösleges ez, talán hatástalan: ártani nem fog, ha annak tudatában történik,

hogy ebből annak, aki csinálja, nem származik jó, inkább talán teher és kedvezőtlen földi sors;

hogy nem felsőbbségérzetből történik, hanem szorongattatásból és szomorúságból;

hogy nincs hozzá szükség szervezetre, semmilyen „titkos” társaságra;

hogy akik teszik, nem fontos valamilyen jel segítségével egymást megismerjék, meg fogják egymást ismerni, ha valóság lesz, amit tesznek;

hogy ennek a tettnek nincsen megelőlegezett „fontossága”; hogy a fontosság minden gondolata a cselekvést előre lehetetlenné teszi;

hogy minden a legmélyebb értelemben bizonytalan;

hogy ez kísérlet, a pusztuláshoz vezető irány megváltoztatására, gyönge kísérlet.

Hosszan lehet ilyen vállalkozás ellen érvelni. Lemondok az ellenérvekről A javaslathoz nincsen semmi más elhivatottságom, csak, hogy fölmerült bennem, hogy én csinálom, és biztos vagyok abban, hogy nem árt.

Ez a vállalkozás nincs árulásnak kitéve, mert nem titok.

A meditáció témájaként a János Jelenések utolsó két, 21. és 22. fejezetét ajánlom, mert ezek esszenciálisan a Föld jövőjét idézik. Ezeket a fejezeteket korántsem „értem” teljesen; az értés azonban az ismétlődő meditációkban érhet. Napról napra néhány versét, később talán egy fejezetet lehet meditálni. Az időpontot a meditáló válassza meg; az összekötő elem nem a földi idő, hanem tisztén a szándék.

Ha valakit ismersz, aki erre a cselekvésre alkalmasnak látszik, add neki oda ezt a levelet. Aki ezt a vállalkozást indokoltnak tartja, de nem tud meditálni, az törekedjék arra, hogy megtanuljon meditálni: ha keresi, meg fogja találni a módját. A levél embertől emberig adódjék tovább.

Ezt a cselekvést a Logos szolgái munkájának lehet nevezni. Ne feledkezz meg a hatalomról, amely a szójellegű emberi cselekvés összecsengésében rejlik: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a Földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19.) (Károli ford.)

1979. utolsó napjaiban

Georg Kühlewind

MEGVILÁGOSODÁS – ez minden szellemi tradíció szerint, az antropozófiát beleértve – négyféle dolgot jelent; a világosság tapasztalását, bölcsességet, részvétet és a világ egységét.

Bölcsesség, hogy a teremtett világ hogyanját, mikéntjét megismerjük, a természet megváltását, mely a vágya, amelyre sóvárogva vár (Róm 8.19); hogy az ember minden megtanult, előre-kész fogalmiságát félreteszi, és csupán képességét fogalmak alkotására tartja meg és így, anélkül, hogy nevét, színét, alakját megnevezné, meglátja egy dolog mélységes misztérium-jellegét, például azét, amelynek közönségesen rózsa a neve.

Ez csupán a fény tapasztalásával lehetséges, a formamentes belső világosság átélésével, amelyet prózai módon figyelemnek hívnak, és amelyet közönségesen sosem tapasztalunk, mindíg csak a tárgyakat, melyeket megvilágít. A figyelemben alszik minden tapasztalás mindíg jelenlévő tanúja. Ez ébred fel ebben az első szellemi tapasztalásban: igazi énünk, önmagunk. Ennek mutatkozik meg időleges mássága annak, amit általában világnak nevezünk. A formától szabad fény tapasztalásával – a fizikai fényt éppoly kevéssé tapasztaljuk, mint a belső fényt, láthatatlan – határtalan részvét ébred minden iránt, aminek formája van, ami kiesett a fény szabadságából, akár az, ami hallható, a csendből. Ez a részvét hozza vissza szabadságból a Bodhisattvákat a Földre, miután számlálhatatlan Kalpákon át végül megszabadultak az inkarnáció kényszerétől. Az üres tudatban megjelenik az Olyanság (suchness, Thatata), a jelentések valósága, a világ ahogyan van, nem ahogyan mi látjuk; az ember és a világ egysége helyreáll. „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5.14), amelyben a világ megjelenik – és csak azt, ami megjelenik, nevezzük világnak. Az ember megszűnik mintegy a világ sarkából annak megfigyelője lenni, a világos egység, az öntudattal megélt Paradicsom, tehát a mennyek Országa megvalósul.ⁱ

Az ősegység helyreállítását az Újtestamentum BÉKÉNEK nevezi: „A békét küldöm néktek, az én békémet adom néktek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljetek.” (J. 14.27). Ez a béke félelmetes, nyugtalanítja az emberi szívet, mert a dualitás megszűnését jelenti, amely a hétköznapi tudat maga. A megszokottat feladni, különösen, ha ilyen alapvető, nyugtalanító és félelmet gerjeszt. Szt. Pál szavai (Ef. 2.14–18) ezt a békét ábrázolják: „Mert Ő a mi békénk, aki a kettősségetⁱⁱ eggyé tette és a bezártság elválasztó falát,ⁱⁱⁱ az ellenségeskedést föloldotta az ő testében, a parancsolatoknak a tételekben való törvényét megszüntetvén, hogy a kettőből^iv egy új embert teremtsen önmagában, békét szerezvén és hogy megbékéltesse Istennel a kettősségeket a kereszt által, kioltván magában ez ellenségeskedést. És eljövén békességet jóhírként hirdetett néktek a távol valóknak és nekünk a közel valóknak; mert Őáltala van menetelünk nekünk kettősségben lévőknek egy szellemben az Atyához” (1.2 Kor. 5.17). Ugyanebben az Efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk (1.9–10): „Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát ahogyan jónak látta, ahogyan eleve is elhatározta magában az idők teljességének rendjére nézve, hogy egybeszerkeszt mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyben vannak, mind amelyek a Földön vannak.”^v Krisztusban helyreállítódik az elveszett világegység, ezt számos vers az Újtestamentumban, különösen a Jánoséban (17. fej.) bizonyítja.

Az Ótestamentum a dualitás bibliája; a láthatatlan, minden emberi tapasztaláson kívüli Isten és az ember között szakadék nyílik; ezt a kereszténység elvileg (azaz a meghatározó kezdet szerint), az Istenembert áthidalja (J. 1.18): „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fia, aki az Atya kebelében van, vezetett el hozzá.”^vi

Hogy a tradicionális kereszténység legnagyobbrészt dualisztikus maradt (az Iszlám úgyszintén), az Ótestamentum erősen fennmaradó befolyását mutatja. Sajátságos módon mindhárom monoteista valláson belül kialakult egy-egy misztikus irányzat, amelyben a kettősséget (hogy Isten és ember elválasztott lények) radikálisan tagadják: a zsidóságban a haszidok, az Iszlámban a szúfik, a kereszténységben az ún. misztikusok (Meister Eckhardt, Teuler, Suso stb.). Ezeket a kortárs vallási hatóság rendszerint eretnekként kezeli. A keresztény misztikusok tanítását sokkal később Angelus Silesius foglalja össze:

Végső végem, s kezdetem, hogy megtaláljam
Magam Istenben, őt magamban kell lássam.
És azzá válnom, mi ő, egy fénnyé a fényben,
Egy szóvá a szóban, istenné az istenségben.
Tudom, Isten nélkülem egy percig sem élne,
Ha megsemmisülnék, lelkét feladni kéne.
Oly nagy vagyok, mint ő, s ő oly kicsiny, mint én,
nem vagyok alatta, ő nem juthat fölém.
Istenről beszélni számomra nem elég,
Mert létem és fényem: Istenfelettiség.

Ez az emberkép végtelenül távol van Kempis Tamás „férgétől”, ahogyan ő az embert látja.

A Zen-buddhizmus a VI. századtól a mai napig harcol minden dualitás ellen. A japán filozófusok, akik legtöbbször egyben Zen-mesterek, talán a legjobb tudat-filozófiát hozták létre. Így pl. Kitaro Nishida (1870–1945) egyetlen mondatán, „Nem a tudat van a testben, hanem a test van a tudatban”, mint egy sziklán szilánkokra törhetne minden materialista gondolat-kezdemény.

Steiner azzal kezdi filozófiáját, hogy rámutat a dolgok fogalmiságára, a gondolkodásra, mint a valóság egyik összetevőjére, tehát a jelentések valóságára, amelyben élünk, legtöbbször anélkül, hogy észrevennénk, ezzel az „objektív” világ szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az emberi tudattal. Az életben a tiszta szellemi, anyagtalan jelentések szerint igazodunk el és legtöbbször azt sem vesszük észre, hogy tapasztalásaink első pillanatában azonosulunk azok tartalmával, amely később másságként tőlünk különbözni látszik: mivel belső világosságunkat, figyelmünket nem éljük át valóságként. Az ember útját Steiner egy megfogalmazása fejezi ki, amely minden vallás és tradíció felett világít és a közös egységpontra mutat:

Ősén,
melyből minden kiindult,
Ősén,
melybe minden visszatér,
Ősén,
ki bennem élsz,
hozzád visz utam.

Az ontológiai monizmus, az egységvilág, az emberi tudat egysége azzal, amit ma „világnak” nevezünk, az egyedüli lehetőség az „ellenségesség” feloldására, a békére.

’99. nov. 2.

Nem tudjuk, hogyan gondolkodunk, nem tudjuk, hogyan emlékezünk, nem tudjuk, honnan, hogyan vannak sejtelmeink, nem tapasztaljuk figyelmünket, amellyel minden egyebet tapasztalunk. Azért van ez így, mert ezek a képességek lelkünk egében, szellemi részében gyökereznek és ez a tartomány tudatunk felett, annak forrásaként lenne található. A forrás, fényforrás kis villanásai, amivel tapasztalunk, amivel kiszolgáltatottságunkat az ok-okozati láncolatoknak észrevesszük, amivel tanuskodunk mindarról, ami velünk – kivel is? – történik. Mivel ez a szikrányi ébrenlét és annak forrása nincs a testhez, sem magam-érzésünkhöz kötve, az egekhez tartozik, amelyekben nem vagyunk elválasztva egymástól, nem vagyunk elválasztva semmitől, senkitől, ezért olykor megbocsájtunk egymásnak, magunknak, mindenkinek.

„Oly anyagból vagyunk, mint álmaink, és kis életünkben alvás vesz körül.” Prospero mély embertanból beszél. Az élet ok-okozati láncolataiban álmodunk, ami történik velünk, nem mi irányítjuk: álomi lét. Tudatfölötti egeinkben alszunk, álom nélkül. A csend, a szavak, fogalmak fölötti, nyelven túli Ige birodalma ez, az értésünk, beszédünk képességének forrása, tiszta forrása. A csendes ige birodalmában élnek a halottak, mondják magukat, ez a létük. Ami ott lét, a földön képességként jelenik meg, a test, a lélek képessége lesz, azé, aki testi-lelki létében elvált a felső tartománytól. Ide lép be a lélek-szellem a halál után, mikor formáitól, a formákhoz való tapadástól már megtisztult. Ebben a világszférában ébredünk föl, talán pillanatokra, meditációnkban és találkozhatnánk halottnak vélt testvéreinkkel, ha meghallhatnánk szólásukat, ahogyan magukat mondják a nyelveken túli néma ősnyelven.

De hogyan ismerhetjük fel őket a némám szóló szózatok sűrűjében? A „hullámhosszak” ennek a szólásnak a metaforája: igazi nevüket mondják ami nem valaminek az elnevezése, ami önmagában nem név, hanem az a név, amely létük és lényegük, ami mellett nincsen még-valamijök. A szólás hogyanja az igazi egyedi jellemző – senki más így nem beszél. Rajtunk múlik, felismerjük-e, jegyek, jelek nélkül – azok elmúltak.

Minél inkább szerettük őt, azt, aki nem a jelek, nem a jegyek – ezeket ismerjük meg először –, a jelentést, a jelenést, annál könnyebb azt, a szólásmódot, amely a név, megtalálni.

Elhagyva a lélek rokonszenvét, ellenszenvét, a földi lét egyes képeit, a teremtő pillanatok képeit, a mosolyt, a tekinteteket, vidámakat, szomorúakat, kíváncsiakat és lemondókat, megannyi képet, két képet összenézve, összeolvasva, a meditációban megtalálható az utolsó földi élet hogyanja, stílusa, mozdulata és teljesülése – teljesülése akkor is, ha a földi értelemben hiányozni látszik.

Tovább lépve a koncentrált kép meditációjában a mögöttes hangzásra érezhetünk, ébredhetünk az érzésben, arra, ami több földi életben nagyon különböző stílusfajtákon át nyilvánult (ahogyan a festő, vagy zeneszerző változhat stílusában, mégis felismerhetően ő marad), megszabva mégis valamiféle rokonságukat: a nagyobb stílust.

„Minden lény tökéletességére törekszik” (Aquinói Szt. Tamás) és ez a „törekvés” vagy irányultság (talán kavana a chaszidok nyelvén), a legnagyobb, legátfogóbb „stílus”, az érezhető nagyobb stílus fölött, megismerő akaratunkat formálja, alakítja: ez a halott testvérünk intuiciója bennünk, a találkozás, a felébredés a harmadik égben, a szólás meghallása, a „harmadik” égben, ahol magasabb lényünk mindig is él, az alvásban, amely kis életünket minden pillanatában körülveszi, amelyben minden pillanatban felébredhetnénk.

Georg Kühlewind

Az emberi lény sokkal messzebbre ér, mint a teste, ez az érzékelés jelenségéből is kiderül. Tudatfeletti mivolta, figyelme, magasabb lénytagjai – minden kulturának voltak nevei ezt illetően – felöleli az egész világot, az értelmek vagy jelentések világát, vagyis a szellemi világot. Ez két részből áll. Az egyikben a teremtett világ ősképei találhatók, egy kész világ, kész hatalmas ideák, amelyeket megérteni még nem tudunk. A másik része nem-kész, emberen túli szellemi Én-lények vagy hierarchiák nem-kész világa, amelyhez élő, változó, nem-kész ideáik is hozzátartoznak. Ez utóbbiak nem érintik a Földet, az emberi tudatig nem érnek le, csak emberek képesek fölérni hozzájuk szellemi törekvéseik segítségével. Ezek a Választottak hozzák le az ideákat a Földre, individualizált formában, az emberek számára. Földi életükben az ember ideális formáját testesítik meg és képviselik egy korlátozott helyi környezetben, mégis sokkal többek ennél, többek mint példaképek, amelyek környezetük számára megjelennek. Az égbe érnek és megváltoztatják azt tudatfeletti tudatos lényükkel, a szellemi világ szabad, nem-kész részét és abba belepecsételik impulzusuk, az új képesség vagy lehetőség mintáit. Az ember tudatfeletti lénytagjai ott találkoznak ezekkel a mintákkal és az aktuális impulzust felvehetik magukba. Ezért, amióta Krisztus e Földön járt, magunkban hordozzuk nemcsak a teremtő szeretet lehetőségét, amely felesleget tudna teremteni, a több-mint-szükségest, azt, amit az Új Testamentum CHARIS-on ért, hanem az emberideál képmását is tudatfeletti mivoltukban. Törekedhetünk feléje, követve a hívást – aki hallja, követi, aki nem követi, nem hallja –, vagy visszautasíthatjuk. Ebben az esetben a JÓ potenciális ereje félelemmé és szorongássá változik és a szorongástól menekülve a teremtő szeretet eredeti erői gyűlöletté alakulnak.

Az Urat és tanítványait gyűlölték, mert megjelenítették minden ember képességét és lehetőségét a Jóra (J 15,18,19,25; 1 J 3,13), „ok nélkül” gyűlölték őket. Mi nem kell találkozzunk az emberideál képével, mert magunkban hordjuk azt, bepecsételve magasabb lényünkbe. Ez a kép és megvalósításának lehetősége: egy és ugyanaz.

Ha nem törekszünk az ideál-kép megvalósítására, az erő, amellyel ezt tehetnénk, irracionális gyűlöletté alakul bennünk. Ezt a gyűlöletet általában kifelé fordítjuk. De lényegében önmagunkat gyűlöljük, gyengeségünket, képtelenségünket, amelyet az ideál fényében érzünk vagy látunk, az ideál erejével, aki velünk van, bennünk van.

Ebben az értelemben lehetőségben minden ember keresztény és magában hordja mindannak képességét, amit Krisztus tett: hogy szeressen viszonzás nélkül, hogy adjon ellenszolgáltatás nélkül.

„Ámen, ámen, mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az Atyámhoz megyek.”

(J 14,12)

Amikor az Urat elfogják, a tanítványok „megbotránkoznak”. Az Úr ezt előre látja (Máté 26,31; Márk 14,27): mindnyájan elhagyják (Máté 26,56; Márk 14,50). A „megbotránkozást” az okozza, hogy a tanítványok nem képesek felfogni: az élő Isten Fia szenvedhet és meghalhat, sőt éppen ezért van a Földön (Máté 16,21-23). Ez egészen a Feltámadásig rejtve marad előttük (Lukács 24,25-27).

A megbotránkozás ténye különösen Péternél válik élessé, aki egy áldott pillanatában a tanítványok közül elsőként ismeri föl a Tanítóban Krisztust (Máté 16,16; Márk 8,29; Lukács 9,20) és ugyanő fogadkozik: ha mindnyájan megbotránkoznak is, és elhagyják az Urat, ő hű marad mindhalálig (Máté 26,33; 26,35; Márk 14,29; 14,31; Lukács 22,33; János 13,37). Az Úr ismeri Péter gyengeségét, amely ott van a megismerés és a képességein túlmutató fellobbanásai mögött (mint a vízen járás esetében: Máté 14,28-30), és ezt mondja neki (Máté 26,4): „Ámen mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem” (Márk 14,30; Lukács 22,34; János 13,38). A háromszori megtagadás mind a négy evangélium szerint megtörténik, a harmadik után megszólal a kakas, és Péter sírva fakad, keservesen (Máté 26,75; Márk 14,72; Lukács 22,62).

Lukács evangéliumában (22,31-), látszólag aktuális indíték nélkül: „Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a Sátán megkísértett titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért egykor majd megtérvén (a görög szó „megfordulást”, tudniillik a szellemi világ felé, jelent), a te atyádfiait erősítsed.” A kísértés abban áll, hogy a megcsúfolt, meggyötört, életét feladó Ember-Istenben ne lássák az Istent – akivel ilyen nem történhet szerintük.

Péter – a Kőszikla – visszaemlékezvén az Úr rá vonatkozó jóslatára (Lukács írása szerint [22,61] a kakasszó pillanatában az Úr Péterre tekint), összetörik. Ami mégis képessé teszi, hogy a Föltámadás után, először Pünkösdkor, majd élete végéig képviselje a Tanítást, az a János-evangéliumban olvasható (21,15-17): a Feltámadott háromszor (a szöveg kihangsúlyozza: „másodszor”, „harmadszor”) megkérdezi tőle: „Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?” Az első kérdés: „Szeretsz-é jobban ezeknél?” Nem nevezi ekkor Péternek, azaz sziklának. Péter a harmadik kérdésnél „megszomorodék”. – visszaemlékszik a háromszori megtagadásra. A válaszai így szólnak: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” A Feltámadott előtt csak igazságot lehet mondani. A „te tudod” nemcsak ezt jelenti, hanem azt is, hogy a kérdéstől támad fel a kérdezettben az igazság, az immár megrendíthetetlen szeretet, amely nem ingatag fellobbanás – ekkor válik Péter igazán Kősziklává, a három „igen” igaz erővé, miközben ugyanakkor vissza kell emlékeznie a háromszori megtagadásra is – a Megtagadott jelenlétében. Életének értelme megszilárdul. „Legeltesd, őrizd az én juhaimat.”

Mi mindennap, minden órában megtagadjuk a Tanítást, többszörösen. Reményünk, hogy egykor ugyanannyi „igent”-mondással kiegyenesednek életünk útjai.

Ezt kívánom mindenkinek 1998 Húsvétjára.

Georg Kühlewind

A 22. zsoltár húsvéti jellegét régen meglátták és pedig nemcsak kezdő verséből – „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engem?”, melyet Máté 27,46, Márk 15,34 idéz –, hanem abból is, hogy a zsoltár más motívumai is megtalálhatók az evangéliumok fejezeteiben, amelyek az Úr szenvedéseit írják le (Máté 27,35,43; Márk 15,24,29; Máté 27,39; Lukács 23,34; János 19,24,28,37; 20,25,27).

Ismeretes, hogy az Újtestamentumban található ótestamentumi idézeteknél mindig a folytatásukat, környezetüket is hozzájuk kell érteni. A 22. zsoltár 23 panaszos verse után a 9 Istent dicsőítő vers következik. Mintha a 23. vers után a könyörgés meghallgatásra talált volna, és így a zsoltár szerkezete analóg a történéssel, ahogyan a Kereszthalál sötétsége után a Feltámadás világossága következik. Ezért a fordítók ilyen címet adtak a zsoltárnak: Jövendölés a Messiás szenvedéséről és dicsőségéről (Károli); Leiden und Herrlickheit des Gerechten (Luther).

Messze vagyok attól, hogy a 22. zsoltár minden részletét megértsem. Egy pontja azonban világosodni látszik és ezt a motívumot választom az ezévi húsvéti kontempláció témájául.

A 21. vers így szól: „Mentsd meg lelkemet-életemet és … a kutyák kezétől”, A pontok helyén Károlinál „az én egyetlenemet” áll; Luthernél „meine einsame”, a Jeruzsálemi Bibliában „mein Leben”, a zürichi Bibliában „mein Kleinod”, King James verziójában „my darling” (!), a Septuagintában „tén monogené mon” olvasható. A héber szövegben „jöchidati” áll.

A „monogenés” egyszülöttet, egyetlen gyermeket jelent (Luk. 7,12; 8,42;9,38 Zsid. 11,17) illetve (János 1,14,18; 3,16,18) az egy szülőtől születettet. A zsoltár 21. versében az utóbbi értelemben érthető csak. A héber szó ezt jelenti: „az én EGYEM (egyetlenem)”, ami vagy aki az emberben egy, egyedüli, aki rálát nemcsak a lélekre, hanem önmagára is; ez nem a hétköznapi tudat vagy figyelem tapasztalása, az önmagamra csak önmagam láthat rá, egyetlensége nem egy kívüle fekvő tudat tárgya, hanem az igazi magasabb Én öntapasztalása alanyiságában. JAHAD, a héber szótő, jelentése: az egység megnyilvánulása, az egyesülés aktusa; de állapotként az egyedülállás, az egyetlenség kifejezése.

Az EGY szóban két jelentés, két értelem egyesül: az EGYSÉGÉ, az egész világ egy-belátva; és EGY, mint éppen ettől az EGÉSZ-től különálló, „magányosság” – utóbbi érezhetően a „magam” jelentésével rokonságban.

Maga a szó (EGY) a különállásra nevel, ha a nyelvben adott; csak a különállásból lehet az EGYSÉGET és az EGYedülállót megérteni.

Az Újtestamentumban az EGYről centrálisan J 17,20-23 szól, míg periférikusan említi a szöveg J 10,38; 14,10,11; 17,11; Efez. 4,3; Zsid. 2,11 helyeken. J 17,20-23 így hangzik: „De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő Logosukért hisznek majd énbennem”, hogy mindnyájan egyek lesznek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget (megnyilatkozó, megnyilvánító felragyogást), a melyet te nékem adtól, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképpen mi egyek vagyunk. Én ő bennök és te énbennem, hogy tökéletesülve egyek legyünk és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, a miként engem szerettél”.

Az EGY jelentése a 21. versben a legvilágosabb, innen kisugárzik a többi versre. „Hogy egyek legyenek” – ez nemcsak a szellemi közösséget jelenti (az egységet) az Úrral és az Atyával, hanem ahogyan Krisztus egy az Atyával és mégis önmaga, úgy Krisztus követői is „tökéletesülve” (23) individuálisan és tudatosan EGYEK legyenek énjük forrásával, Krisztussal és rajta keresztül az Atyával.

Az Úr imájának ez a kérése válik lehetőséggé a Kereszthalál és a Feltámadás következményeként, amellyel a „Logos testté lőn” Jézusban mint vetett magban megsokszorozódik.

Fényességes húsvéti meditációt kívánok.

G[eorg] Kühlewind

Ézsaiás könyvében (6,9-10) megdöbbentő szavakat olvashatunk, és ezeket Isten üzeni a prófétán keresztül a népnek – az Ő népének: „És monda [az Úr]: Menj, és mondd ezt a népnek: Hallván halljátok, és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek. Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon.”

Az Ótestamentum haragos istenének szavai talán nem volnának meglepőek, hiszen sokszor ostorozza így népe tévelygéseit, amelyek lényeges elemei e nép ótestamentumi történetének. De ezek a szavak idézetképpen az Újtestamentumban is megjelennek, méghozzá az Úr szavaiként: teljes egészében Ézsaiást idézve Máténál (13,13-15), rövidebben, de kissé élesebben Márk (4,12), Lukács (8,10) és János evangélisták írásaiban; az első háromnál mindig a magvető hasonlatával kapcsolatban, amely Isten országának címer-hasonlata, Jánosnál pedig a 12. (40) fejezetben, amely legközelebb áll a magvető (őnála hiányzó) hasonlatához (így pl. 12,24). Ézsaiást idézi Pál apostol Málta szigetén (Csel. 28,25-27) és a rómaiakhoz írt levélben. (11,8-).

Az ézsaiási elátkozó szavak megértéséhez Szt. János egy mondata (12,41) ad útmutatást: „Ezeket mondá Ézsaiás, amikor (mivel) látá az ő dicsőségét (doxa – kisugárzás, tanítás), és beszélt őfelőle.” Az Újtestamentum népe egész történetén át a Messiást várta, egész története a Messiás földi alakjának, Jézusnak a létrehozására irányult. Amikor az megjelent, a népnek nem volt szabad fölismernie, mert különben nem következett volna be a Kereszthalál és ezzel a Feltámadás sem, azaz nem lenne kereszténység. A nem-értés a tanítványok között is egészen a Feltámadásig tart. Nem is történhetett volna másképp. Mert aki tudta volna a történetet előre, mit tehetett volna? Elősegítette volna egy ártatlan halálát és szenvedését? Vagy hátráltatta volna a Megváltást, a Feltámadást? Erre és csakis erre az egyszeri emberileg elviselhetetlenné vált helyzetre vonatkoznak az Úr szavai, amikor az egyetlen megoldás a nem-tudás, Ézsaiás szavai értelmében (Lukács 23,24): „Jézus pedig monda: Atyám! Bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekesznek.” Erről az egyedülálló nem-tudásról beszél Péter apostol (Csel 3,17): „De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtek [amikor megölték az élet fejedelmét], miképpen a ti fejedelmeitek is.” Hasonlóképpen ír Pál apostol (1Kor 2,8): [Isten titkon való bölcsességét szóljuk] …melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség [kisugárzás] urát.”

A zsidóság igazi szerepét és lehetséges jövőjét Pál apostol így írja le (Róm 11,11-15) „…Avagy azért botlottak-é meg [a zsidók], hogy elessenek? Távol legyen; hanem az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek. Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? […] Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?”

Fényteljes Húsvét legyen a Tiétek!

Georg Kühlewind

A János-evangélium első szava: „Kezdetben”. (nem „A kezdetben”.)

Nem valamely meghatározott, pl. időbeli kezdetről van szó, sem a Teremtés kezdetéről, hanem minden Kezdetről, minden alkotáséról, mert minden alkotás, az embertől származó is, erre az Őskezdetre nyúl vissza. Akármi is a prológ tartalma, az ember számára talán a legfontosabb, hogy erre a Kezdetre, amely a belőle származót uralja és meghatározza, rá tud látni (Heidegger a Kezdet görög szavát, az ARCHÉ-t így magyarázta-fordította: „a dolgot uraló honnan”). Máskülönben a prológ első mondata nem jöhetett volna létre.

Valamit észrevenni, megpillantani egy pillanatnyi azonosulást jelent a meglátottal. Erre a mindennap én-je nem képes, ez az igazi én vagy önmagam pillantása, aki a szellemi világ örök jelenjében marad és lakik, sosem inkarnálódik, de kapcsolatban marad a földi emberrel; ez a képesség-ember: az ember Csillaga.¹ Ezt a kapcsolatot ápolni, mindinkább tudatossá tenni, ez volna az ember aktuális feladata – mindenkor is ez volt –, mert csak ez képesítené arra, hogy számos földi problémáját megoldja. Minél inkább fölfelé tekint az ember, annál biztosabban jár a földön. Ahogyan a beszédszervek végzik munkájukat, az ember figyelme a beszéd szellemi részére, a tartalomra irányul.

Ez a motívum mutatkozik a legrégebbi Szt. Györgyöt ábrázoló ikonokon. A sárkánnyal küzdő nem a fenevadra néz, sem pedig biztosan célba találó fegyverére; vagy előre néz, a távolba, Isten arculatára, vagy pedig rád tekint, mintha ezt mondaná: Igyen, az erőt az Égből hozva, igy tudsz helytállni a világban, az igaz én mozdulatával, aki nem tekint a földiségre, még kevésbé a gonoszra. Ha ezzel foglalkozol, már le is győzött. Erősítsd szellemi lényedet, ebből lesz erőd a földet átváltoztatni, az Új Szent Jeruzsálemmé, az átlátszó Várossá. Vedd az erőt az Égből, a részesedésed révén benne, az igazi éned által, aki akkora, mint a világ,² hogy igazából földi emberré válhass.

Az igazi gyakorlatiságot az Új Testamentum ígyen tanítja (Máté 6, 31-; Lukács 12,29-): „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?… Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek.

G. Kühlewind

Für Frau Anna Székely

Ünnepelni csak ihletetten lehet és a puha, kifejező akarat mozdulatával, ahogyan beszélünk vagy hegedülünk: a testi mozgás nem tudatos, a figyelem a tartalomra irányul, amit kifejezünk. Ez az akarat a beszédben adott, – a kisgyerek tudatfeletti módon „tanulja” meg, a művészi aktivitásban tudatosan kell kigyakorolni, aztán válik tudatfelettivé, a kifejezés beszélő eszközévé.

Mit teszünk, ha ünnepelünk? Ajándékozunk – nem a karácsonyi ajándékvásárra gondolok, hanem a figyelmünkre, akivel a velünk együtt-ünneplőket megajándékozzuk. Ez csak a puha akarattal történhet, a figyelem, aki vagyunk, nem mozdul más akarattal, nem működik feszítve, vagy csak önzően és rövid lélegzettel, a belső mosoly híján.

Mosolyogni is csak a kifejező spontán akarattal lehet, nem törődve az arcizmok dolgával – azok tudják már. Mivel a feszített, stresszes akarat alkalmatlan mosolygásra, ezért nehéz, szinte lehetetlen ünnepelni; ez csak az ember őseredeti, talán bűnbeesés előtti belső mosolyával lehetséges, akár a muzsikálás.

Az első akarat befogadó, a kisgyerek viaszként a szellemi-fizikai világ felé nyújtott figyelme; azt mondja: formálj engem. A második akarat az aktív kifejező akarat, a tekintet-kontaktus, a mosolygás, a felegyenesedés, a járás kezdetének görcstelen akarása. Ez könnyen vált át felnőtt korban is az ihletet befogadó, pillanatnyi üres figyelem-akaratra.

Minden „csoda”, az Evangéliumok csoda-történetei ezt az inspirációt befogadó ünnepi akaratot szólítják, ezt vannak hivatva előhívni – csodáknak nincs helyük a racionális tudatban. Az inspirált lágy akarat – mindig erősebb, fizikailag is erősebb a feszes akarásnál – aztán ünnepelhet.

Az Angyali Üdvözlet, Ádvent, Karácsony, Vízkereszt az emberi lélek befogadó mozdulatainak lépcsői, egészen a kozmikus teremtő Értelem egyszeri befogadásáig. A kiválasztott nép létrehozta a tövistelen Rózsát és Liliomot, az megszüli a befogadó lelket, aki majd átadja testét és önmagát: a teremtő Ige földi hordozójává lesz. Az autentikus ikonok tanúsága szerint József ezeknek a befogadó lépéseknek az alanya és szemlélője.

Az elejétől a végéig ősképi történet sokszorozódó ereje – a Magvető hasonlata értelmében – azt eredményezi, hogy ma mindnyájan választottak lehetünk, az őskép befogadása mindnyájunkat Józseffé tehet. Ha arra befogadó és kifejező akaratunkkal, teljes valóságunkkal – így lesz teljes – igent mondunk.

Georg Kühlewind

A festészet a karácsonyi történést két olyan motívummal gazdagítja, amelyekre nincs utalás az Újtestamentumban. Az egyik az olvasó Mária az Angyali üdvözlet képein. Hogy mit olvas, az Ótestamentumban persze, az Grünewald festményén látható lesz: Ésaiás 7. fejezetének 14. versét: „A szűz fogan, és fiat szül…” Ebben a versben Mária önmagára ébred – a vers őróla szól, érzi, ez a villám járja át, és a könyvtől elfordulva meglátja, odalátja az intuíciót megerősítő arkangyalt. Mert a villám fényét felfogta, megjelenhet neki Gábriel.

Az olvasás motívuma talán ezt jelenti eredetileg a festők intuíciójában: van olyan olvasás, amelyben az ember sorsot választ – ez volna az igaz olvasás; és mert minden olvasásban – az akusztikus jelek összeolvasásában is – az ember a jelek érzékleti világából a jelentések időtlen, tértelen [nem térbeli], anyagtalan világába lép, a szellem világába, a földről az égbe. Az olvasó Mária jegyében az emberiség a tudati fejlődés parabolájának felfelé vivő ágára léphetne.

A másik motívum, főleg korai ikonokon és képeken, hogy a születés ábrázolásában, barlangban vagy istállóban, sokszor a két helyszínt összevonva, József háttal ül, elfordulva az anyától és a gyermektől, és alacsonyabban ezeknél. Fejét balkezére hajtva meditációba merül – ezért „háta mögött”, nem az érzékszerveken át „elölről” – éli meg a Születést.

Amit Mária sorsként elvállal, hogy a világ Világosságának földi hordozóját a földre segíti, azt József szellemi lényének megvalósulásaként tapasztalja. Az olvasás, ha sorsdöntő, az érzékelhetőből a látásba visz; a születés az időtlenségből a földre, a dolgok világába; a meditáció ismét fölfelé, a benne látottak vállalása – József mozdulata (Máté 1, 19-24) – ismét a földre. Amit az első intuíció, Mária olvasó meditációjában, mintegy előre lát, a második, Józsefé, a tapasztalásban megvalósítja.

Fényességes Ádventet és Karácsonyt minden embernek.

Georg Kühlewind

Jézus születéséről, annak megtörténte előtt, kevesen tudnak: a szülők, Erzsébet, a Keresztelő anyja és talán Zakariás, az apja (Luk 1,76,78). A születés pillanatában vagy a napján megtudják a napkeleti bölcsek (mágusok, királyokról nincs szó az Új Testamentumban): egy csillag jelenik meg és jelzi az égen, hogy megszületett a Zsidók Királya – ez a cím lesz a történet végén a Kereszthalálhoz vezető ürügy; megtudják a pásztorok, valahol Betlehem közelében: angyal és angyalok jelentik meg nékik: „Megszületett ma néktek a Megtartó” (a görög szó Megváltót, Üdvözítőt, Egészségesítőt is jelent). A pásztorok is, a bölcsek is azonnal útnak indulnak, hogy felkeressék a gyermeket.

A bölcsek először Jeruzsálembe mennek, hogy megtudakolják, hol kellett az Írás szerint a gyermeknek születnie. Aztán útra kelnek Betlehem felé „És ímé a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, amíg odaérvén, megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.” (Máté 2,9-10).

A csillag nem égitest, nem szemmel látható jelenség, mert nem tartozik a számíthatóság világába; különben nem jelent volna meg a születés pillanatában, nem ment volna a bölcsek előtt útjukban a gyermek felé, nem állt volna meg fölötte és a bölcsek nem örvendeztek volna nagy örömmel, mikor másodszorra meglátták. Miféle csillag ez?

Az ember nagyrészt szellemi valóság, akár a szavak vagy dolgok (szemita nyelveken ez egy szó) jelentése. Ennek a valóságnak egy kis része születéskor vagy előtte összekapcsolódik az örökölt testiséggel. Ennek előtte az ember mintegy azonosságban él az egész szellemi világgal. A születés pillanatában valóságának az a része, aki megmarad továbbra is a szellem világában, azaz az ember tudatfeletti inspiráló, sorsirányító égisége, szintén alakot ölt, a térbeliség metaforikus nyelvén kifejezve „összehúzódik”, a diffúz fényből szellemileg „látható” csillagzat lesz. Minél magasabbrendű a megszülető, minél inkább individualizáltak magasabb erői, élete, érzésvilága, akarati erői, annál jellegzetesebb a tudatfeletti része, annál fölismerhetőbb, annál inkább csillagszerű. Ez a Jézus csillaga, amelyet a napkeleten a bölcsek megláttak, ez vezeti őket Jeruzsálemből Betlehembe a gyermek Jézushoz és „megálla fölötte”.

A pásztorok „sietséggel” mennek és az angyal útmutatása szerint megtalálják a jászolban fekvő Jézust. Sietséggel, mert az angyal-közölte örömhírt véve „ma megszületett néktek” hogyan lehetne másképp? Nem ballaghattak kényelmesen. Nem megbizonyosodni mentek, nem kételkedtek az angyal szavában: „Menjünk Betlehemig és lássuk meg e megtörtént dolgot, a melyet az Úr megjelentett nekünk.” Csak látni akarták. Nem halogatták és nem is kényelmeskedtek. Ők előbb értek Jézushoz, mint a bölcsek, még aznap, a születés napján.

Sem az angyalok nem küldik a pásztorokat, sem a csillag a bölcseket. Útnak indítja őket a hír és a „ma”. Szükséges, hogy a történésről az emberiség kétféle reprezentánsai tudjanak róla, és szükséges, hogy földi kapcsolat legyen azzal, akit az égi híradásból megismertek.

Nékünk a földön nincs hova induljunk, sem angyal, sem csillag nem mutatja az Utat. Az ádventi, karácsonyi csendben azonban talán meghallhatjuk az Én-vagyok, már halálon, már föltámadáson átment örök és állandó iránymutató suttogását.

G. K.

A kisgyermeki létre éppúgy nincsen ma szavunk, mint a „participáló” tudati létre, amely nem tudat a mai értelemben, azaz nem öntudat, – egy tudat, amely nem tudja, hogy tudat. Ez a létfajta magában foglalja ugyan, mint mindent, a testet, mint a világ legközelebbi részét, de nem a test érzését tartja-érzi létének (ahogyan a mai felnőtt), hanem a tudati létet, ha erről nyilatkozni volna képes. Ebben a tudati alap-létben a gondolkodás, az érzés, az akarat egy, azaz nincsen gondolkodás, érzés, akarat. A befogadó és közlő történés egyazon elmozdulás – aminek a későbbi visszfényére azt mondjuk: a kisgyerek utánoz. Ez a létfajta később fokozatosan tudatfelettivé távolodik – a felnőttben teljesen – attól a tudattól távolodva, amely már tárgyi, azaz dualisztikus: én és a világ. Az eredeti lét ekkor tudatfeletti forrásként működik, ebből meríti az ember specifikus képességeit, amelynek hogyanját nem ismeri: a gondolkodást, érzékelést, értést, új eszméket, ideákat, a szeretetet, ami a jó akarása. Mindezt alapnak, a lét alapjának nevezhetjük.

Az alapban adott az értés, a lét öröme és a jó akarása. Ami a tudatfeletti alapból torzítás nélkül éri a dualisztikus tudatot, az bíztonságos. A bíztonság tudatfeletti erő, az Én ereje. Testig ható bíztonság, ahogyan a beszédszervek (tudatfeletti módon) működnek, ahogyan a gondolkodás, ha tiszta, lépeget; ahogy az értés az értettbe illeszkedik és ahogyan erről bíztosan tudunk, akár arról is, ha valamit nem értünk. A kisgyerek létérzése, akit az alap még részekre-bomlás nélkül táplál, bíztonságos és ennek a befogadott létérzésnek kifelé a bizalom felel meg. Ilyen bíztos a gyerek a világ-értelem teljes, jelentés-teljes létében és annak Alkotójában, – mivel a jelentés csak valakitől eredhet – és ezt a bíztonságot nevezték eredetileg hitnek. Ha a bíztonság tudatossá válik, átalakul a méltóság érzésévé.

A tudatfelettiből származó adományok ősmátrixa a figyelem. A figyelem válik szét később gondolkodó, akaró, érzékelő, intencionális és befogadó figyelemmé.

Minden adománynak el kell vesznie, hogy az ember tudatos munkával újra megszerezhesse és eközben az adományok mögött nem-tudatosan rejtőzködő Én önnön tudatára ébredhessen. Amíg ez nem következik be, az ember az alap halványodását pótlékokkal kísérli meg kiegyensúlyozni: az érzést a magam-érzéssel, a feltétel nélküli bíztonságot valamire épített bíztonsággal (bebíztosítva magát), az érzéseket dogmákkal, a jót a hasznossal, a lét értelmességének és szépségének örömét a jelentés-nélküli élvezetekkel helyettesíti. Ezek mögött nem az Én, hanem az ego, az egoitás van.

A kérdés, mely a felnőtt emberben felmerül, így hangzik: Hogyan lehet az alaphoz visszatérni, ha elveszett? És persze elveszett. Konkrétan: hogyan ébreszthető szeretet vagy respektus valaki (akár egy gyerek) iránt, akivel szemben spontán módon nem jelenik meg; hogyan lehet szert tenni hitre, akiben nincs?

Ha valamit ennek érdekében tenni akarunk, az nem lehet valamiféle törekvés visszafelé, a gyermekkor felé, mert éppen ez a törekvés választana el céljától mind erősebben. Mert akkor nem volt törekvés. Ha valamit teszünk, törekedőleg, tudatosan, az csak ellenkező irányban vezethet eredményre: ha a figyelmünket, ahogyan adott, olyannyira felerősítjük, felfokozzuk, hogy tapasztalni tudja magát, azaz öntudatossá válik, mind közelebb az eredetéhez, amely tudatfeletti lényünkben őrzi az alapot. Ha a tudat, legalább időről-időre, összekapcsolódik a tudatfeletti alappal, amelyből a bíztonság (azaz hit), a jó akarata és ezzel a lét öröm árad, akkor olyanok lettünk, mint a kisgyerekek, de öntudatosan. Emberfiává lettünk, aki az emberi mivoltot megvalósította, mert tanúskodni képes felőle, tudatát tükörbeli képmásából a lét szintjére emelte. Erre tanít a karácsonyi képen József alakja, aki az újszülöttől elfordulva, nem fizikai látásban éli meg a gyermeket, vagy a zarándokok, mágusok és pásztorok, akik eljönnek tisztelegni a gyermeki méltóság előtt, hogy lássák és tanúskodni tudjanak felőle.

Az emberélet kétféle szenvedést ismer. Az egyik az egoitást kiegyenlítő mozzanatokból ered – ezt jól ismerjük. A Úr szenvedéseinek más a forrása: az exisztenciális szenvedés, minden lényé, aki az emberlét fokán halad át. A szellem szenved, mert testhez kötődik, és a test szenved, mert a szellem számára burokként szolgál. A szenvedés azért van, mert a test formált, véges, határokból áll; a szellem ezzel szembe formanélküli, végtelen, határtalan. Az emberi szellem túlnyomórészt tudatfölötti – a hétköznapi én-tudat szemszögéből nézve; objektíven még nem ön-maga, még nem tapasztalta ön-magát, nem ébredt fel, nem én-tudatos, mindig a mást, a másságot tapasztalja mint tárgyat, mint a figyelem tárgyát, amely még nem tapasztalta önmagát, ezért nem lett még ön(-maga), nem vált a nem-mássá.

Az emberi Énnek ez a szubsztanciája akkora, mint a világ – ezt lehet tudni Steinertől vagy a buddhizmus tanításából – és néhanapján sejthetjük is. Ez a világ nem térbeli kiterjedésű, mint a jelek világa, amelyhez a tinta és a betűk formái tartoznak, amelyeken át most Ön a leírtak értelme felé igyekszik, hanem ez az értelmek világa, a jelentéseké, amelyek előbb vannak, [előbb] kell legyenek a jeleknél. A tudatfölötti, nem ön-tudatos emberi szellem a jelentések világában van otthon és betölti azt. De az ön-magára ébredés a formák világában kezdődik el, a testben és a tárgyakon.

Az Úrban az Ön-magam tökéletesen jelen van: a Világ-Én ön-tudatos az értelmek egész világában, Ő a világ Én-magamja. Mégis összekapcsolódik egy emberi testtel – még ha ez a legtisztább, legnemesebb is. A szenvedés mértéke megfelelően olyan határtalan, mint ez az Én-magam: az emberré válás ára.

A folyamat tetőpontja vagy mélypontja Nagypéntek. A világ három napon át visszafojtott lélegzettel várja: lesz-e föltámadás?

Miniatűr léptékben követjük a nagy példát kicsiny halál-tapasztalatainkban, mindannyiszor kétségekben és kérdezve: bekövetkezik? Felébreszt vajon az őskép ereje? Fölébredek-e egy nagyobb ön-magamként? Mert a megismerés csak az én-tudat mértéke szerint lehetséges: amely szinten az én-tudat él, az a megismerésünk szintje egyúttal. Az Én minden kiterjedése halál és föltámadás.

És szenvedés.

Húsvétra világosságot és életet és igazságot kívánok minden jó barátnak.

Georg Kühlewind

A szellemi világ jelentések és értelmek világa időtlen és tértelen, akár az értelmek és a jelentések. Mégis folyamatokból, változásokból áll – földi tudattal ez fölfoghatatlan –, nincs benne semmi statikus. Az emberi lélek sem tartalmaz semmit, ami van, csupán folyamatokat, amelyek azonban részben időbeliek. Ha a szellem megérinti a lelket vagy lakozik benne és így tapasztalattá lesz, szél képében ábrázolják, görög néven pneuma, amely egyszersmind szellemet is jelent (J 3,8; Apost. 2,2). De az apostolokra vonatkozó „egyakarattal” – ami a szellem alászállását lehetővé tette, ugyancsak levegős szó homothymadon és thymos értelme lélekzet, illat, lélek: egy lélekzettel voltak együtt.

Pünkösd szélrohama a Szellem új korszakát jelzi – mint lehetőséget. János a változást a világosság és a sötétség viszonyának megváltozásával jellemzi. Evangéliumának prológusában ezt olvassuk (J 1,5): „És a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.” Ez a második korszak jellemzése, a dualitás, amelyben a világosság csak a sötétség hátterén érzékelhető az ember számára. Első levelében János másképp beszél (l J 1,5): „Ez az üzenet, amelyet tőle hallottunk és amit néktek továbbadunk, hogy Isten világosság és nincsen benne semmi sötétség.” És később (1 J 2,8): „Ismét új parancsolatot írok néktek, amely igaz benne és bennetek, mert a sötétség elmúlt és az igaz világosság világít most.”

A harangok az átlátszóság idejét csengetik be, világosság a világosságban, ahogyan a Jelenések új Szent Jeruzsáleme vagy a Lótusz Szutra városa, Ganda Vynha mutatja: mindkettő átlátszó.

A Szellem neve az Igazság Szelleme, vagyis a rejtetlenségé. Ha egyszer az emberi lény kiterjed és öntudattal felöleli az egész szellemi világot, egyben mindentudóvá lesz és ezt a tudást emlékezésként éli át, arra, ami Ő maga kezdettől fogva és minden időben volt (J 14,26): „De a Vigasztaló, a Szent Szellem, akit az Atya küld majd az én nevemben, megtanít majd mindenre és emlékeztet mindarra, amit valaha is mondtam néktek.” Amit valaha is tanított a Logosz az embereknek, kezdettől fogva.

Jókívánságokkal

G. Kühlewind

Mindenfajta szóbeszéd szellemi világokról, amely nem tapasztaláson alapszik, a dualitás világát növeli; a menekülési próbálkozás belőle ellentétévé alakul, a tárgyak világát táplálja. 1967 év óta küzd a kereszténység ezzel a problémával; megoldása túlmutat az intellektuson, működésének tapasztalásában rejlik, nem utólagos megfigyelésében és leírásában. Belátni, hogy az ember a világ tudati pólusa, hogy a világgal egységet alkot, viszonylag könnyű. Csak mondjatok nékem valamit, amit senki ember nem tapasztalt, nem ismert meg és nem állapított meg. „Ha a tudat nem mozdul, a világ nem tűnik elő” – ilyen egyszerűen fejti ezt ki Bodhidharma. Az egységből, amelyről nem volt tanuskodás, a dualitásba kerültünk: ebben felébredt a tanu – nem az igaz tanu. A dualitásból az egységbe, amelynek tanuja van: ez lenne az út, az élet és az ember feltámadása a harmadik évezredben, miután megkaptuk a tanítást az Én-vagyok felől, miután az Istenember előélte azt. Minden külső adottság, mindenekelőtt a már megszentelt egoitás, a dualitás elve és forrása - ellene van. De ez nem változtat az ősrégi, már a legrégebbi kultúrákban ismert feladaton, sem pedig a lehetőségen, amely megadatott a Logos testet öltésével is a megsokszorózás misztériumával a Golgotán: a mennyek vagy Isten országának megvalósítása, ami egyben az ember országa kell legyen, hogy az ember tanuskodni tudjon róla, igaz tanuként, nem kívülről, hanem az egységben: az Én-vagyok, az igaz Én, akiben Isten országa megvalósul.

Amikor Keresztelő Jánost megkérdezik, kicsoda ő, Ézsaiásra hivatkozva így felel: „Kiáltó hang vagyok a sivatagban: Készítsetek utat az Úrnak, amint megmondotta Ézsaiás próféta” (J1,23). Ézsaiásnál azonban ezt olvassuk (Ézs 40,3-): „Egy hang kiált: a pusztában – sivatagban – készítsetek utat az Úrnak, a kietlenben csináljatok egyenes ösvényt a mi Istenünknek. Minden völgy feltöltessék, minden hegy, és halom alászálljon: ami görbe, egyenessé legyen és a bércek rónává”.

Mi rejlik a kettőspont eltolódása mögött?

Ézsaiás a sivatag készítésére utal – a tökéletes síkság, amelyben nincs kitüremkedés, ez az Úr útja, a formamentes emberi lélek vagy figyelem, amely még nem alakult tárggyá. Ha egy új igazság, a legnagyobb, eljövendô, ahhoz nem találhat elő valami már eleve ott levőt, ő maga fogja a világot újjá-alakítani. Vakmerőség volna az Úrnak egy utat előírni – ahol Ő jár, ott az Út, ott lesz ösvénye.

A Keresztelőben a formák föloldása már végbement, amikor szellemi tudatmagasságból prédikál, ő maga a már elkészített sivatagban a Hang, az ürességben, amelyből az őutána Eljövendőre néz. Mintha így szólana: „Ami bennem megtörtént, készítsetek ti is az Úr számára utat lelketekben. Én a vízzel-kereszteléssel segítlek hozzá Titeket, amikor is minden formáltság, minden szokás eltűnik lelketekből a halál közelségében. Ő azonban nem fog ilyen eszközöket használni, Ő az igaz Én-vagyok-tudat tüzével fog keresztelni, amelyben tisztátalanságotok majd elég”

Jókívánságokkal

Georg.Kühlewind

Minden tapasztalás, amelyben a tanu, a figyelem és a tartalom nem egységben átélt, azonosságban átélt, hiányos tapasztalás.

Ha a meditációban a tanu nem tapasztalt – noha mindenképp jelen van, hacsak nem alszunk –, ez is hiányos tapasztalás, hasonló a mindennapi élethez, ahol a tanu ugyancsak jelen van, anélkül hogy önmagáról tanuskodna. Ennek következménye a jelentés és értelem nélküli világ, mivel az Én-lény, aki jelentéseket és értelmet teremthet vagy érthet meg, nem tapasztalt. Jelentések léteznek, ez bizonyitja, hogy Énlények léteznek – pervertált bizonyiték. Ahol az igaz tanu nem tapasztalás, a kis Én mindenképp jelen van, legtöbbször észrevétlen.

Minden tapasztalás Buddha vagy a világosság vagy a figyelem tapasztalása, a birtokos eset mindkét értelmében – a két értelem eggyé válik.

A szellemi világban – most ez tudatom tartalma – megismerő és kommunikativ azonosságban vagyunk, azonosságban a fényben a jelentések sokdimenziós hálózatával, az érzésbeli, akaratbeli jelentésekkel is. A nyelvek és a fogalom-rendszerek ennek a hálózatnak leegyszerûsitett struktúrái. Mégis a leegyszerûsitett jelentéseket és rész-valóságokat az őshálózatbeli gyökereikből értjük meg, amellyel tudatfeletti összeköttetésben vagyunk mindig is. Ezt hivják anamnézisnek, emlékezésnek /Platon/.

A jelentések ősképi világa funkciókból, funkcionális jelentésekből áll. Ahol a funkciók végződnek, ott jelennek meg a statikus jelentések. A jelentések világa fölött van az Énlényeké.

A tiszta világosság torzulásokon megy át: nevek, az én viszonyai, függőségek, tapadások a dolgokhoz stb. Ezek a torzulások – formák valamennyien – használják a világosságot. A tapasztalás első pillanata megmutatja vagy megmutathatná az Olyanságot /Tathata/, az identitást a torzulatlan Világossággal. Még a formákban élő kis Én is Olyanságként tapasztalható.

Ami megnevezhető, az a megnevezhetetlenből származik. Ez teszi lehetővé a megnevezést. Az Énlény igazi neve:önmaga.Nincs semmije, semmi rajta, ami megnevezhető lenne. Nincs „szubsztanciája”, „miből”-je.

A létezés látás. A látás közlés. A közlést nem lehet tovább kifejteni és nincs is rá szükség – az amúgyis közlés volna.

A látás vagy világosság a látásban önmagát gerjeszti, növekszik vagy kitágul. Nincs állandósága. Ezért kell legyen, ami állandó.

Ahogyan minden létező Olyansága megjelenik a látásban, felébred a részvét, amilyen mértékben a gond önmagáért csökken. A részvét kommunikativ.

Minden lény, dolog, jelentés, amiről tudunk, tudatunk tartalma, világosságból való. Olyan világban élünk, amely kommunikációból van.

Mivel minden tapasztalás Buddha-természetünk azonosulása, minden tapasztalás Buddha-tapasztalás. Ha megvalósul a tudat függetlensége tárgyaitól és tartalmaitól, a formanélküliség minden tartalom saját Olyanságává lesz. A jel és a jelentés azonossá válik, mint a művészetekben. Buddha vagy Krisztus képe vagy szobra helyett nézhetünk egy virágot vagy egy kavicsot vagy egy madarat – mind Buddha vagy Krisztus.

Minghogy csak egy végső valóság van:a fény vagy figyelem vagy tudat és ez a végső valóság, mert egyetlen, ezért szent; és igy minden szent, ami a tudatban, a világosságban megjelenik. Ennek tapasztalása ha megvalósul, az Isten Országa /Lk 17,21/ vagy a Buddhizmus Tiszta Földje.

Világosság I.

Hol gyullad föl a világosság?

Úgy gondoljuk, a világosság fogalma kívülről, az észlelésből származik. Hogy világos van, arról veszem észre, hogy a dolgokat jól látom. Úgy gondoljuk, ha valami értésre, gondolatra mondjuk, hogy “világos”, ez hasonlat, amelyben az eredeti értelem az észlelés világára vonatkozik.

Az észrevevés, hogy a “dolgokat jól látom” (aminek alapján összefoglalva mondom: világos van), nem érzeti észlelés, hanem a tudat fölfigyelése saját tapasztalásának minőségére. A világosság ilyenkor is belső világosság. “Jól látok” - ez belső tapasztalás.

Ha ehelyett pl. azt mondanám: a dolgok jobban (erősebben) vannak, amikor világos van, ez is -a nyelvi kifejezés ellenére- belső tapasztalás leírása volna: “jobban”: ez nem észlelés, hanem tisztán fogalmi jellegű megállapítás.

A világosság tudati tapasztalás és ennek megfelelően minden fogalom az. Mind a tudatban lesz világos, a világ is.

A lélekben a világ éli át magát, mert a lélek világosság-erői a világ erői, nem az ember erői.  A gondolkodás, az észlelés a világé.

A világosság a világhoz tartozik. A lélek is, a tudat is, az ember is. Hogy lássak valamit, meg kell legyen vagy éppen meg kell szülessen a fogalma.

Amiről tudok, ami van: vagy én ismerem meg, vagy én ismertem meg, vagy valaki más és elmondta:

nincsen olyan van, amit nem megismerésből ismernénk

Világosság II.

ÉN VAGYOK

A világosság eredeti intuíció, az eredeti intuíció; a dolgok, amik  a világosságban ”jobban” látszanak, magából a világosságból vannak.

A fogalom, amely a dolgokat azzá teszi és alapként hozzájuk tartozik, a világosság teste, a testté lett világosság. A dolgokba világosság zárult, alszik bennük, Az ember látja a dolgokat: a bezárt világosság az emberben ébredezik.

Az ego vagy én nem látja a világosságot, csak a megvilágítottat: a dolgokat, a fogalmakat, anélkül, hogy a világosság testeként ismerné föl őket. A fogalmiság a világhoz tartozó világosság, fölismeretlen, mert nincs jelen, aki láthatná.

Ahol világosság, mint világosság meg tud jelenni: az az Én-vagyok. Az Én-vagyok: a világ világossága.

Ha a tudat fölébred álmodásának múltjából, első intuíciója ez:

Világosság és egyben: Én-vagyok.

Világosság III.

Világosság és sötétség

A Világosság: tapasztalt Világosság. Másként nem Világosság.

Aki a Világosságot nem tapasztalja, annak számára minden sötétségként adódik: még a Világosság is.

A sötétség azért sötétség, mert sötétségnek látja a Világosságot és nem Világosságnak. Ha annak látná, már befogadná és maga is világossággá lenne, A sötétség is csak a Világosság számára van; hogy mégis sötétségnek látszik: ez a sötétség.

Sötétségben élünk: nem a világosságot látjuk, hanem ahol visszaverődik, nem hatol át: és ezt is csak az ideák világosságában látjuk: ezt meg azt. Világunk nem is világ. Nem az élet világa, nem az élet világossága.

A megismerhetetlen, ami van, a tudatalatti, az anyag, az alulról-fölfelé való “természetes” fejlődés, a tudatnélküliből származó tudat, a megannyi többi nem világosságból való “alap”: lázadás a Világosság ellen. De egyben a világosság észlelésének kezdete: a sötétség észlelése. Mégis: észlelés és kezdet.

Sötétségből nem lesz Világosság.

Hogy a sötétség alap, az alap: ezt is csak a Világosság tudja gondolni.

A Világosság a sötétségben fölvilágol: de már a sötétség a Világosságban jelenik meg.

Ahol valaki lát, ott nincs sem érzékszerv, sem ideg, sem fizika. Ott semmi sincsen, csak látás. Azaz: Világosság.

A Világosság független mindentől, amit megvilágít, saját múltjától, önmagától. Minél inkább hisszük az érzetiről, hogy úgy van, annál inkább bízunk a Világosság teljesen érzetfölötti független világolásában.

Igaz világossággá ennek a független fénynek a tapasztalásával válik: közvetlen és közvetítetlen Világosság, önmagáról tanúskodó:

ez egyetlen igaz tanúbizonyság

Magunkban hordunk Valakit, akit Születetlennek, Tudatfelettinek, szabad emberi figyelemnek, a magasabb lénytagoknak, a magasabb igazi Énünknek nevezünk, öntudat nélküli elem, mert öntudatunk a tárgyi énben érződik, a szabad figyelem tárgyaként, ahogy minden más tárgy is ennek a figyelemnek a tárgya. A Születetlent, a Buddha-természetet felismerjük a kisgyerek képességében bármely nyelv elsajátítására, az üres, forma-mentes figyelem pillanatában, amelyből gyorsan formába ömlik és így a szabadon maradt figyelem tárgyává lesz.

Az ember tudatfeletti isteni természete, a lélek egében lakozó, kiegészül a Logos testté-válásával egy isteni szikrával, aki a „húsba” /testbe/, azaz a lélek gyenge és leesett részébe került. Ezzel az ember megkapta a Kezdés képességét, hogy a Földön saját akaratából dolgozhat, nem pusztán felülről jövő inspirációból vagy parancsból, az alkotó szabadság képességét, az egyetlen lehetséges szabadságét, a felkészülést a kegyelemre; amely mindíg és mindenütt jelen van – csak mi nem vagyunk jelen.

Amit a Földön inspirációként elérünk, a hétköznapi tudatból kiindulva, szabad elhatározásból törekedve, annak hatása van a tudatfelettire, az gazdagítja a Születetlent és a Buddha-természet képességévé válik. Ezek a közvetítetlen megismerés pillanatai, mint új fogalmak megjelenése, de saját aktivitásból, meditációban vagy a gondolkodás villanásában, amely pillanatnyi meditáció. Ez a gazdagodás beépül formanélküli lényünkbe finom funkcionális lehetőségként, betagolódik nem merev formaként, anélkül, hogy formanélküliségén változás esne. A gazdagodás beleszövődik az akaratba, aki vagyunk, az individuális irányultságba. Ezzel válunk individuumokká a lélek egében és csak ott lehetünk individuumok.

Amit a Földön, a Földről magasabb lényünkbe emelünk, az sugárzik. Formanélküli lényünk kisugározza az akaratot, aki vagyunk; éppen azért, mert a lenyomat funkcionális marad, élő valóságként sugárzik és ezt az akaratot emberi környezetünk, ha érintkezik velünk a Földön, érzésként felveszi tudatfeletti lényébe, ennek rezonanciája útján. Minél kevesebbet beszélünk igazi ideáljainkról, legfontosabb törekvésünkről, munkánkról, ezek annál inkább hatékonyak az égben. A szavak könnyen a béna múlt tudatba hullajthatják őket – ez a lenyomat hiányozni fog az égben. Úgy tűnhet, ennek a sugárzásnak nincs hatása a Földön, sőt ellenszenvet kelthet; a halál után azonban föltámad. Emberek, különösen akikkel együtt éltünk, haláluk után velünk együtt munkálkodnak, mert akkor a tudatfeletti, mint egyedül megmaradó része lényünknek, dolgozni kezd a befogadott impulzus értelmében, akadályok és elfedettség nélkül. Együtt dolgoznak velünk, ha intencióink a Nagy Iránnyal megegyeznek.

Vízkereszti üdvözlettel

G. Kühlewind