A hasonmás

„A Baal Sém egyszer hivatta Sammaélt, a démonok urát, valamely szükséges dolog miatt. Az rátámadt: – Hogy merészelsz engem szólítani? Eddig csak háromszor történt ez meg velem, a fánál töltött órán, a borjúnál töltött órán, s a szentély lerombolásának óráján. – A Baal Sém megparancsolta a tanítványainak, hogy tegyék szabaddá a homlokukat. Sammaél ekkor mindegyikük homlokán megpillantotta annak a képnek a jelét, amelyben Isten az embert megteremtette. Sammaél megtette, amit kértek tőle. Mielőtt azonban elment, így szólt: - Az élő Istennek fiai, engedjétek meg, hogy egy darab ideig még itt álljak és a homlokotokat szemléljem!”¹

Utak és kapuk című irodalmi összeállításunk egyik szövegeként Gyuri fordításában mondtuk Martin Bubernek ezt A hasonmás című haszid történetét. Szammaél lenyűgözve nézi az „ember” teremtésének jelét a tanítványok homlokán.

Régmúlt kort idéz a történet. Ma is aktuális. Hiszen a teremtett lények sorában mégiscsak az ember az, aki előtt leginkább fejet hajthatunk. Nyilvánvalóvá lett számomra: egy különleges szellemi iskola hallgatója voltam. Közel négy évtizeden át lehettem jelen egy szellemi forrásnál, ahol az volt a kérdés: hogyan valósíthatjuk meg teljesebben ember-voltunkat, hogyan lehetünk leginkább azzá, akitől hétköznapjainkban elválasztva élünk: igazibb önmagunkká, aki tudatfölötti egeinkben él; itt van, de még sincs itt teljességgel a földön, bár itt lehetne. Akinek kegyelméből élünk. Nagy korok szellemi műhelyeinek örököseként élt a kérdés ebben az iskolában.

Hogyan jönnek létre ilyen jellegű szellemi műhelyek?

Hiszen: „Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünket alvás veszi körül” – mondja Shakespeare². Az alvás: adott. A felébredés: nem.

Valaki úgy dönt: felteszi újra a legnagyobb kérdéseket. Ezek jelölik ki az útját. Önmaga csillag-lénye világítja be, merre haladjon.

Él benne a hiány, s a vágy, hogy teljesebben lásson. Mint Jonathan Livingston, a sirály, akit jóval magyarországi megjelenése előtt ő fordított magyarra, vagy kedves könyvének, A Gyűrűk Urának hőse, Frodo, aki maga dönt: végrehajtja a feladatot, hiszen valakinek vállalkoznia kell rá, valakinek meg kell tennie. Egy emberi lény a világi zűrzavar mélységes sűrűjében, a 20. század útvesztői közt, a labirintus mindent elterelő csábításai ellenére normálisból egészséges kíván lenni. Elölről kezd mindent. Társai – fontossági és jelentőségi sorrend nélkül, melyről csak ő lenne hivatott nyilatkozni –: Aquinói Szent Tamás, Dante Alighieri, Meister Eckhart, Tauler, Suso, Platon, Canterbury-i Anselmus, Shakespeare, Goethe, Rudolf Steiner, Massimo Scaligero, Kerényi Károly, Aldous Huxley, Rainer Maria Rilke, Thomas Mann, Szent Ágoston, Herakleitosz, János evangélista. És mások. A keresés középpontjában az ember örök feladata áll. Az ember centrális képességét a figyelem létezésében találja meg. Az egészséges emberi jelenlétet a figyelem gyógyításával, természetes működésének helyreállításával kívánja elérni. Asszociációk és elterelések kiiktatása után, a hallgatás szavak feletti csendjében egyre teljesebb szintre emeli a figyelem intenzitását. A jelek jelentésüket kezdik mondani. Új alanyiság, mindig megújuló, nem számítható én-tudat születésénél válik tanúvá. A másik embert is az odafordulás csendjéből érti, hallgatja meg. „Mi üdítőbb a fénynél? […] A beszélgetés” – vallja Goethével³. Őszinte, akkor is az, ha nehéz valamit megmondani. A kritika szemérmes, a kérés tapintatosan szelíd, a beszélgetés lényegre törő és nagyvonalú. A jelek, jelenségek olvasásakor az üres, előítélet mentes figyelem az azonosulás révén válik érzékszervvé. Szelíd akarat ez, semmit nem akar magának, csak lenni akar. Ő akar lenni. Nem más. Befolyásolhatatlan, számíthatatlan, folytathatatlan. Egyre egyszerűbb, egyre szelídebb. Egy művész mozdulata ez. Az élet utolsó pillanatáig tart a szellem minden feladat megoldását középpontban tartó aktivitása. Feladat a betegség. Feladat a halál. Ha van kérdés – meg kell találni rá a választ. Méltósággal őrzi ember-voltának megszerzett, saját titkát: az ember nem lehet elszenvedője, alkotója csak – ha igazán ember – a maga halálának, a maga betegségének. Mindig választ. Mindig alkot. Ha nem alkot – a nem-alkotást választja. De alkot. Élete minden percében alkot.

Gyakorló ember. Aki minden felmerülő kérdésére hihetetlen szorgalommal, időt és fáradságot nem kímélve megkeresi a választ. Nem várakozik. Ki tanítja? Az alkotó ember magasabb, égi önmagára építő akarata. Önálló, szabad. Senkire nem támaszkodik, hiszen tudja: az ember hatalmas lény. Mindent elérhet. Semmi nincs rejtve előtte. Csak megismerésének határa szab korlátot számára. „Az embernek logosza van, önmagát növelő”. Az egoitás semmit nem ér. Kirekesztésre, sötétségre, gonoszságra sárkányölő Szt. György szelídsége a válasz, aki égi lényének minél teljesebb születésében tevékeny. „Ha a gonosszal foglalkozol – már le is győzött”. Csak a „szelídség” teremt üres teret, amelyben megnyilatkozhatnak a lét magasabb igazságai. Felfedezéseket tesz a tudati iskolázás, a pszichológia, a nyelvészet, a művészetek s ezen belül a zenei tudat területén. Csillag-gyerekeket érzékel. Aki észrevette őket, bármiképp nevezte, arról tudósított, hogy felismert valamit önmaga változó egében – ez volt a nagy hír. Nem pusztán tőle független individualitások testet öltését ismerte föl. Felismerései mögött egy születő látás volt. A gyermeki individualitásokat úgy látta meg, akár a betlehemi csillagot érzékelték a keleti bölcsek. Tapasztalat volt, nem teória. Erről tanúskodott. Erről az Igazságról. Aki a csillagot felismeri a kisgyerekben, maga is ugyanabból a forrásból lát. Mert a csillag-lét szintje közös minden emberben. Azt tanította: a pedagógiában nincs kizárólagos és egyetlen üdvözítő módszer. Az individualitásokat egyéni módon volna üdvös tanítani. Ehhez új és mindig megújuló látás és hiteles, tapasztaló érzékelés kell. Így tudta meglátni az autisták és a világban fogyatékosnak tekintett emberek csodáját is. Nem tekintette fogyatékosnak őket. Felismerte, hogy például az autisták kommunikáció-képtelensége védekezés, mely mögött a legmagasabb rendű emberi érzékenység és intelligencia is meghúzódhat. Ezek az emberek megérezték a feléjük forduló, megkülönböztetett figyelmet, hiszen érzékelésükben sokkal elevenebbek, mint a hétköznapi megismerés védelmében élő, úgynevezett normálisak. Gyuri arra törekedett, hogy amit felismert, ne csak elmélet maradjon, gyakorlattá váljék. Hogy minden egyes „mássággal” élő ember saját egyedi útján váljék teljesebb emberré, nem vesztve el eredendő, magasrendű érzékenységét. Ezt a szemléletet próbálta felismertetni mindazokkal, akik ezekkel az emberekkel foglalkoztak. Hogy mindig újra és újra rá tudjanak nézni a problémára. A figyelem folytonos üres készenlétével. Mint ahogy ezt tanította mindenkinek – minden helyzetben. A tekintetével. Ahogy köszöntött. Ahogy a madarakat etette nap, mint nap; ahogy röptüket figyelte az ablakból, vagy a kutyával játszott; vagy ahogy a csillagokat nézte, vagy ahogy aprólékos gonddal szedte a ribizlit a kertben.

Milyen volt ez a stílus?

Hogyan formált meg egy előadást? Az első rész látszólag laza szövésű, szellemes történetek, kalandozások, viccek. Szinte altatja a figyelmet, mintha nem is akarna egyenes irányban haladni. Aztán a második rész váratlan, egyetlen mozdulat. Mintha nyílból lőnék ki az egészet. Biztos a megérkezés. Folytonos intuíciók, megoldások sora. Ami az egészet formálja: a nem-akarás. A semmit akarás. Teljes nyugalom. Nincs szándék, nincs becsvágy, csak a törekvés tisztasága. Nem akar torkon ragadni. Ez a nagy mozdulat! Ezt senki sem tudja. Ez a bátorság, bizalom a jelenlétben, az intuíció erejében – ez egyedülálló. Valószínűtlen bizalomra, számíthatatlan biztonságra épít. Egy képesség működik ebben – ott valósul meg. A jelenben. Amit minden érzékelésben, minden gyakorlatban, gondolati koncentrációban, kép- és mondatmeditációban gyakorol. Mindig is ezt keresi: az alapképességet, a teremtő mozdulat megvalósításának hogyanját. Nevet is ad neki: szelíd akarat. Egyre szelídebb lett, egyre egyszerűbb. Ezt mozdította meg mindenkiben, aki hallhatta. Ez gyógyító. Amikor átéled, azonos lévén vele – magad is megcselekszed. „De jó itt!” – súgta oda nekem közös barátunk egy alkalommal. „Most megint minden rendben van” – gondoltam sokszor, amikor külföldi útjai után újra találkoztunk. Amikor nem volt itthon – valahogy összezavarodtak a dolgok. Amikor újra láttam – helyreállt a világ.

A jelek ideje elmúlt.

„A Magvető az igét hinti. Az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyest hallják, azonnal eljő a Sátán és elragadja a szívökbe vetett igét. És hasonlóképpen a köves helyre vetettek azok, akik mihelyest hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják. De nincsen őbennük gyökere, hanem ideig valók; azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak. A tövisek közé vetettek pedig azok, akik az igét hallják, de a világi gondok és gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az igét, és gyümölcstelen lesz. A jó földbe vetettek pedig azok, akik hallják az igét és beveszik [befogadják], és gyümölcsöt teremnek, némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.”⁴

„Most ti jöttök” – hangzott el január másodikán. Mellékesen hangzott el, célzat nélkül. Vagy ki tudja. A test elfáradt. A szellem nem. Világított. Ott sugárzott a tekintetében.

Csend lett. Akkor elhangzott: rózsa tövis nélkül.

Egy héttel később: világosságból jövök, világosságba megyek, világosság világol mindig.

Ami eddig volt – előleg volt.

Ami most következik – tőlünk függ.

Most dől el ennek a szellemi iskolának a sorsa. Aki azt gondolja: már eldőlt, vagy azt gondolja: ezek nem alkalmasok, nem számol az ember valószínűsíthetetlen csodájával. Amiért Szammaél lenyűgözve nézte a Baal Sém tanítványainak homlokán az ember teremtésének jelét.

Valaki jelentést adott ennek a jelnek.

Tudta: hasonmás.

Fenyő Ervin