XI. Kühlewind-találkozó

Egy bizonyos életkor fölött az ember vigasztalásra szorul. Tudatosak a konkrét „okok” miatti szomorúságok – ezek mögött egy általános szomorúság húzódik meg. Talán szorongás is belevegyül. Alig észrevéve is. A „nekem-jó” érzéseket is színezi ez az egyfajta elégedetlenség.

Az igazi ok, hogy az ember elvesztette a Paradicsomot – az elválasztottság korában élünk. A magányosság föllép az ember és az emberiség szintjén.  Az ember lelkének mélyén ott él a vágy, hogy az elválasztottságot feloldja, hogy a Paradicsomba visszakerüljön – most már tudatosan.

Kicsit részletesebben. Az ember keresi a saját forrásait.  Az ember születéskor egészen máshogy látja a világot: nincsenek fogalmak, nincsen (szavakban-) gondolkodás, az érzés nem tagolt. Próbáljuk meg beleképzelni magunkat ebbe a helyzetbe. Erre jó példa Huxley: A látás művészete c. kömyvéből az a jelenet, amikor a fogorvosi székben fölébred a narkózisból. Először nem tudja, mit lát: foltokat lát (senses). Azután kezdi kivenni a tárgyak határait. Aztán ráébred, hogy amit lát, az egy ház. És a legvégén kezd tudatosulni, hogy eddig nem tudott önmagáról, és ezek szecessziós épületek, stb. Nem tudta, mit, ki lát, viszont az így kapott benyomások lenyűgözőek voltak – a hétköznapi észlelés ennek csak visszfénye.

Minél kevesebb a fogalom, annál folyékonyabb intenzívebb az észlelés. A kisgyerekhez a környezet beszél. A metakommunikáció is beszéd. Mindezt egy nyitott, érzés-karakterű figyelemmel fogadja be, ahol még nem váltak szét a specifikus figyelem-képességek.  Mindenkiben így játszódik le a kitagolás. Eleinte a látottak és a fogalmak között nincs hézag, nincs távolság. először a „nagy” fogalmak tagolódnak ki. Pl. a másik ember. Ha ez megvan, a csecsemő visszamosolyog a szülőre. Hogy a másik embert emberként tapasztaljuk, ezt a képességet egész további életünkben megtartjuk.  A fogalmak száma nő, a megismerő érzés intenzitása csökken, az észlelés intenzitása is. Elkezd az érzés tagolódni, jön a gondolkodás, észlelés, érzés.

Itt belépnek az emberellenes erők, és az emberi lénytagok egészségtelen keveredése jön létre – mondja Steiner. Ekkor jön az ego. Ezzel a beavatkozással mélyebben merülünk bele a földi tudatba, mint az „tervezve volt”. Az érzés területén az eddig befogadó (=megismerő) karakter mellett, később helyett megjelenik a nem beszélő, önállósult rész.

Ma a gondolkodás asszociatív. Nincs érzés az észlelésben, nincs érzés a gondolkodásban. Az érzések az önállósult területről jönnek, érzés-kényszerek lépnek föl.

Helyes beszéd, helyes hallgatás: csak akkor értem a másikat, ha odaadom neki a gondolkodásomat, azaz kizárom saját ítéleteimet, rezonanciáimat. Ha jól hallgatunk zenét, a belső odafordulás akkor is nagy, nincs ítélet, az érzéseket a zene kelti, de rá jellemzőket, nem olyanokat, melyek rólam szólnak.

Figyelmünk olyan, mint egy félig agyoncsapott szúnyog. Oszcillál, az észlelés és a gondolkodás között, a magam és a külvilág között. Nem tudjuk odaadni magunkat bárminek – a figyelem autonómiája gyenge. A gondolkodás önállósága képezi az öntudat alapját. Az érzés kiszökött a gondolkodásból, önállóvá lett, ez képezi minden élvezeti tevékenység alapját. Dühöngeni is nagyon szeretünk. Tulajdonképpen ebben „dagonyázunk”. Ritkán jön egy gyerek, aki viselkedésével „megszégyeníti” a felnőtteket. Aki ráébreszt, hogy életünket egész másként is élhetnénk.

Az ember egyre jobban bezárkózik. Ezért el van választva  önmagától (magasabb lényétől), a másik embertől. Ez a Paradicsom elvesztése, a lélek megözvegyülése.

mese: Kökény Matyi

Az özvegyasszony mi vagyunk. Aki elvesztette a tudatfelettivel való kapcsolatát, képességeit. Az özvegység azt jelenti: több gyerek itt nem lesz. A léleknek vannak képességei, folytatás már nincs. Ez a kiinduló helyzet. Mind a három gyereket elveszíti. Az első gyereknek „barázda” kell, hogy odataláljon „azokra a mezőkre” – ez egyfajta akaratgyengeség: mindnyájunknak van ilyen. Csak akkor tudok valamit, ha van egy barázda – nem ismerős ez véletlenül? Ha nem tudom, mit akarok, garantáltan az ördög barázdájába fogok beleállni.

A három testvér barázda mentén akar élni. Az evés-ivás utalás a mindennapi élet élvezet-orientáltságára. Az ördögöt a saját fegyvernemében nem lehet legyőzni.

Ott áll az özvegyasszony: az sincs, ami volt. Ha van annyi rálátás, hogy el tudja engedni az érzelmet, van remény. Az özvegyasszonyban fölmerül a vágy egy gyerek után. Ez teljesen abszurd, hiszen özvegy.

A megszülető gyerek krisztusi attribútumokkal rendelkezik: rögtön beszél, stb. Tudja, mit mond, ereje van. Innen fogva a szöveg tombol a győzelem előérzetében. Az özvegyasszony lelkében megjelent valami új, ez minden jó csírája. Gyakorlatainkkal mi is elhelyezhetjük kezdés-csíráinkat abban az életben, mely különben oksági láncokból áll. A fordulat: „Máig is élnek, ha meg nem haltak” – azt jelenti, hogy akkor él máig is benned, ha él benned Kökény Matyi.

A legvalószínűtlenebb, kétségbeejtőbb helyzetből születik valami új – az egész élet újraértékelődik. Az emberiséget meg kell vigasztalni. Ld. Jn. 14,26: „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek” Jn.16,7 még drámaibb: „Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok”.

Steiner: Ha nem lett volna a Krisztus-történet, az emberiség gondolkodása összezavarodott volna. Az érzés önállósodott. Fönnállt a veszély, hogy az evidencia szertefoszlik. A beavatkozás hatására megmaradt a megkülönböztető képesség, hogy egy gondolat logikus-e. A hazudozás rettenetes mértékben megnőtt. Ezért mi magunk nem tudjuk az igazat. Veszélyben van a gondolkodás. Az evidencia szükséges ahhoz, hogy – a hétköznapokban is – önmagunkat, a körülöttünk levő világot értsük. Mi lesz velünk, ha ez eltűnik? A gondolkodás az utolsó fonál, amely összeköt a forrással. A hazugság is egy képesség: a kisgyereknek örömet okoz, mikor kezdi megtanulni – minden új képesség öröm. De ezt a képességet az emberiség nem arra használja, amire való. Arra való, hogy a gondolkodás el tudjon válni a nyelvtől. Hogy az emberi szellem a szavaktól föl tudjon emelkedni, el tudja hagyni a szavak szintjét. Egyre följebb, Nagyobb értéstől nagyobb értésig. Ez a mozdulat a meditáció – szavak nélküli gondolkodás. De meditálni csak őszintén lehet.

A megváltás (Kökény Matyi) csak fölülről jöhet. Csak, ha kinyílik a lélek, és elengedi azt a tárgyat, amihez ragaszkodik, és beengedi az újat, akkor van lehetőség a forrással és a másik emberrel történő valódi kommunióra. A cél, hogy „mi magunk is vigasztalók legyünk” („Aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vígasztalással, amellyel Isten vígasztal minket.” – II. Kor. 1,4). Nem csak a többi embert érti alatta Pál, hanem a természetet is.

A természettudomány szerint létünk véletlen. Véletlenen alapszik. Egy (matematikailag) valószínűtlen „ősbumm” után létrejött a Naprendszer és a Föld. Ezen egy még valószínűtlenebb konstelláció következtében létrejöhetett az élet. Egy még sokkal valószínűtlenebb véletlen következtében létrejött az ember. A modern filozófiában az agyműködést a gondolkodás szinonimájaként használják. És aki ezt meg meri kérdőjelezni, az kaphat hideget, meleget. A természettudomány ezen a ponton önellentmondó. A por a valószínű, a struktúra valószínűtlen (entrópia törvénye). Már egy egysejtű-struktúra is rettenetesen valószínűtlen. Az elefánt, mivel még bonyolultabb struktúra, még valószínűtlenebb, hogy létrejön. Az emberről nem is beszélve.

A természettudomány – legalábbis tudatos módon – nem keres értelmet, igazi értelmet a természetben. Legföljebb hasznosat. Ami a saját tudatszintjén hasznosnak tűnik. Van egy pont, ahol ezt a természettudományt rajta lehet kapni. Ugyanis a természettudomány kérdez. Vagyis akkor kell, hogy értelme legyen.

Nem véletlenek sorozata a fejlődés. A végső cél, hogy az ember be tudjon kapcsolódni a teremtésbe, és át tudja vállalni a felelősséget. Az embernek súlyos kötelességei vannak a természettel szemben. Róm. 8,19: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”. Mert a teremtett világ is ugyanebben a szomorúságban él. De az ember tud róla.

Valaminek a hiánya a tökéletes jelenléte (G.K. med.) A koncentrációban a tárgyat a hiányából is levezethetjük. A tárgy létezése kézzelfoghatóvá válik – nincs megjelenés. A tökéletes jelenlétben nincs látható vonás. Ahol megjelenik, ott létezik a legkevésbé, az idea „belehal” az érzékszervi észlelésben való megjelenésbe.

Mi a tévedés? Tévedhet-e a gondolkodás?

2. nap – Gyakorlás Böszörményi László vezetésével
   
   

Az alábbi gyakorlatok Gyuri Az érző észlelés felé (Wege zur fühlenden Wahrnehmung) c. könyvéből valók. Ajánlatos egy kis kaviccsal vagy növényi levéllel végezni. Nem kell, hogy vonzó legyen.

Készítette: Szentes Gábor