Előszó a 2005. évhez

MEGVILÁGOSODÁS – ez minden szellemi tradíció szerint, az antropozófiát beleértve – négyféle dolgot jelent; a világosság tapasztalását, bölcsességet, részvétet és a világ egységét.

Bölcsesség, hogy a teremtett világ hogyanját, mikéntjét megismerjük, a természet megváltását, mely a vágya, amelyre sóvárogva vár (Róm 8.19); hogy az ember minden megtanult, előre-kész fogalmiságát félreteszi, és csupán képességét fogalmak alkotására tartja meg és így, anélkül, hogy nevét, színét, alakját megnevezné, meglátja egy dolog mélységes misztérium-jellegét, például azét, amelynek közönségesen rózsa a neve.

Ez csupán a fény tapasztalásával lehetséges, a formamentes belső világosság átélésével, amelyet prózai módon figyelemnek hívnak, és amelyet közönségesen sosem tapasztalunk, mindíg csak a tárgyakat, melyeket megvilágít. A figyelemben alszik minden tapasztalás mindíg jelenlévő tanúja. Ez ébred fel ebben az első szellemi tapasztalásban: igazi énünk, önmagunk. Ennek mutatkozik meg időleges mássága annak, amit általában világnak nevezünk. A formától szabad fény tapasztalásával – a fizikai fényt éppoly kevéssé tapasztaljuk, mint a belső fényt, láthatatlan – határtalan részvét ébred minden iránt, aminek formája van, ami kiesett a fény szabadságából, akár az, ami hallható, a csendből. Ez a részvét hozza vissza szabadságból a Bodhisattvákat a Földre, miután számlálhatatlan Kalpákon át végül megszabadultak az inkarnáció kényszerétől. Az üres tudatban megjelenik az Olyanság (suchness, Thatata), a jelentések valósága, a világ ahogyan van, nem ahogyan mi látjuk; az ember és a világ egysége helyreáll. „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5.14), amelyben a világ megjelenik – és csak azt, ami megjelenik, nevezzük világnak. Az ember megszűnik mintegy a világ sarkából annak megfigyelője lenni, a világos egység, az öntudattal megélt Paradicsom, tehát a mennyek Országa megvalósul.ⁱ

Az ősegység helyreállítását az Újtestamentum BÉKÉNEK nevezi: „A békét küldöm néktek, az én békémet adom néktek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljetek.” (J. 14.27). Ez a béke félelmetes, nyugtalanítja az emberi szívet, mert a dualitás megszűnését jelenti, amely a hétköznapi tudat maga. A megszokottat feladni, különösen, ha ilyen alapvető, nyugtalanító és félelmet gerjeszt. Szt. Pál szavai (Ef. 2.14–18) ezt a békét ábrázolják: „Mert Ő a mi békénk, aki a kettősségetⁱⁱ eggyé tette és a bezártság elválasztó falát,ⁱⁱⁱ az ellenségeskedést föloldotta az ő testében, a parancsolatoknak a tételekben való törvényét megszüntetvén, hogy a kettőből^iv egy új embert teremtsen önmagában, békét szerezvén és hogy megbékéltesse Istennel a kettősségeket a kereszt által, kioltván magában ez ellenségeskedést. És eljövén békességet jóhírként hirdetett néktek a távol valóknak és nekünk a közel valóknak; mert Őáltala van menetelünk nekünk kettősségben lévőknek egy szellemben az Atyához” (1.2 Kor. 5.17). Ugyanebben az Efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk (1.9–10): „Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát ahogyan jónak látta, ahogyan eleve is elhatározta magában az idők teljességének rendjére nézve, hogy egybeszerkeszt mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyben vannak, mind amelyek a Földön vannak.”^v Krisztusban helyreállítódik az elveszett világegység, ezt számos vers az Újtestamentumban, különösen a Jánoséban (17. fej.) bizonyítja.

Az Ótestamentum a dualitás bibliája; a láthatatlan, minden emberi tapasztaláson kívüli Isten és az ember között szakadék nyílik; ezt a kereszténység elvileg (azaz a meghatározó kezdet szerint), az Istenembert áthidalja (J. 1.18): „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fia, aki az Atya kebelében van, vezetett el hozzá.”^vi

Hogy a tradicionális kereszténység legnagyobbrészt dualisztikus maradt (az Iszlám úgyszintén), az Ótestamentum erősen fennmaradó befolyását mutatja. Sajátságos módon mindhárom monoteista valláson belül kialakult egy-egy misztikus irányzat, amelyben a kettősséget (hogy Isten és ember elválasztott lények) radikálisan tagadják: a zsidóságban a haszidok, az Iszlámban a szúfik, a kereszténységben az ún. misztikusok (Meister Eckhardt, Teuler, Suso stb.). Ezeket a kortárs vallási hatóság rendszerint eretnekként kezeli. A keresztény misztikusok tanítását sokkal később Angelus Silesius foglalja össze:

Végső végem, s kezdetem, hogy megtaláljam
Magam Istenben, őt magamban kell lássam.
És azzá válnom, mi ő, egy fénnyé a fényben,
Egy szóvá a szóban, istenné az istenségben.
Tudom, Isten nélkülem egy percig sem élne,
Ha megsemmisülnék, lelkét feladni kéne.
Oly nagy vagyok, mint ő, s ő oly kicsiny, mint én,
nem vagyok alatta, ő nem juthat fölém.
Istenről beszélni számomra nem elég,
Mert létem és fényem: Istenfelettiség.

Ez az emberkép végtelenül távol van Kempis Tamás „férgétől”, ahogyan ő az embert látja.

A Zen-buddhizmus a VI. századtól a mai napig harcol minden dualitás ellen. A japán filozófusok, akik legtöbbször egyben Zen-mesterek, talán a legjobb tudat-filozófiát hozták létre. Így pl. Kitaro Nishida (1870–1945) egyetlen mondatán, „Nem a tudat van a testben, hanem a test van a tudatban”, mint egy sziklán szilánkokra törhetne minden materialista gondolat-kezdemény.

Steiner azzal kezdi filozófiáját, hogy rámutat a dolgok fogalmiságára, a gondolkodásra, mint a valóság egyik összetevőjére, tehát a jelentések valóságára, amelyben élünk, legtöbbször anélkül, hogy észrevennénk, ezzel az „objektív” világ szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az emberi tudattal. Az életben a tiszta szellemi, anyagtalan jelentések szerint igazodunk el és legtöbbször azt sem vesszük észre, hogy tapasztalásaink első pillanatában azonosulunk azok tartalmával, amely később másságként tőlünk különbözni látszik: mivel belső világosságunkat, figyelmünket nem éljük át valóságként. Az ember útját Steiner egy megfogalmazása fejezi ki, amely minden vallás és tradíció felett világít és a közös egységpontra mutat:

Ősén,
melyből minden kiindult,
Ősén,
melybe minden visszatér,
Ősén,
ki bennem élsz,
hozzád visz utam.

Az ontológiai monizmus, az egységvilág, az emberi tudat egysége azzal, amit ma „világnak” nevezünk, az egyedüli lehetőség az „ellenségesség” feloldására, a békére.