1. A paradoxon
Sok nép meséjében előfordul az együgyű alakja, akinek éppen együgyűsége révén minden jobban sikerül, mint okos bátyjainak, akik vállalkozásaikban nem csak kudarcot vallanak, de még veszélybe is kerülnek, amiből azután az együgyű szabadítja meg őket. A naív felnőttek gyakran egyfajta ideálnak tekintik az ilyen mesehőst, és a mesét mint az együgyűség dicséretét fogják fel − a gyerekek soha. A felnőttnek tudatossá kellene tennie azt, amit a gyerek tudatfölötti módon érzékel: hogy egy ilyen hőst egy együgyű elbeszélő vagy hallgató nem tudna megérteni, sőt egyáltalán észrevenni sem, tehát hogy a mese a nem-együgyűnek, vagy már-nem-együgyűnek szól. Ha valaki ezt mondaná: „én együgyű vagyok", az állítás tartalmának maga az állítás mondana ellent. A nem-együgyű számára az együgyűség, úgy amilyen volt, mielőtt kinőtt belőle, elérhetetlen cél, mert már az, hogy törekszik felé, végérvényesen eltávolítja a céltól: aki valóban együgyű, az egyáltalán nem akar együgyű lenni, nem törekszik rá, nem is tud róla.
Így tehát azt kell mondanunk: az együgyű képe a mesében biztosan nem ideálként szolgál a hallgató számára, ellenkezőleg, csak a nem-együgyű tudatot táplálja és ösztönzi. Mire?
Hasonló paradoxont találunk az Új Testamentumban a gyermekiségről szóló beszédekben. A legrészletesebben Máté ír a témáról (18, 1-5; 10):
„Ugyanabban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz és azt mondták: Ki a legnagyobb a mennyeknek országában? Jézus odaszólított magához egy gyereket, közéjük állította és azt mondta: ha meg nem fordultok, és olyanokká nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. Aki azért magát megalázza, mint ez a kis gyermek, az a legnagyobb a mennyeknek országában. És aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be. ... Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne vessetek, mert mondom néktek: az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei atyám arcát."
A korábbi megfontolások szerint a megtérés nem állhat abban, hogy törekszünk a gyermekiségre, ezenkívül kérdés marad az is, hogy mit értsünk azon, hogy „olyanok, mint a gyermekek"? Hasonló a helyzet az ősi bölcs hagyományok megértésére irányuló törekvéseknél. Ehhez ugyanis a mai tudatnak át kellene alakulnia egy ősibb tudattá, az erre való törekvés azonban elérhetetlenné teszi azt, amire törekszünk. A törekvés az eredeti, spontán tisztaságra, önzetlenségre, ugyanilyen önzáró tulajdonságú.
Hasonló nehézséget fedezhetünk fel ott is, ahol a tudat megkísérli határait, aktuális szintjét átlépni, például abban az értelemben, hogy megismerési iskolázás által magasabb szintre jusson. Ebben az esetben sem szabad elképzelni amire törekszünk: mert erről a tudatnak csak intuitíve szerzett fogalma lehet, de észlelete nem, így az észlelet híján alkotott képzet biztosan hamis lesz. Ettől eltekintve is, az elképzelő tevékenység ahhoz a szinthez kötné a tudatot, amelyet le akar győzni. Az elképzelés csak félrevezető lehet − éppen úgy, mint ahogy az érzékfeletti tapasztalatokat kifejező képek elképzelése − mert a tudat nem képes helyes képzetet alkotni arról, ami minőségileg, lényegét tekintve más. Különösen vonatkozik ez a hétköznapi tudatra, amely múlt jellege révén − mint a gondolt, az érzékelt, nem pedig a gondolkodás és az érzékelés tudata − nem képes realitást kölcsönözni saját tartalmainak, míg a legközelebbi magasabb tudatszint, a jelen vagy az élet szintje, a gondolkodás és az érzékelés folyamatának tudati szintjeként tartalmait, melyek folyamatok, realitássá teszi.
A hétköznapi, vagy dialektikus tudatot magsabb tudatszintek táplálják, amelyek számára tudatfölöttiek; ezért nem tudja saját magát megalapozni, saját forrásait csak fogalmilag tudja megragadni, nem tapasztalólag, és ezért elképzelőleg sem. Ebből a szempontból nézve jogos az a nézet, hogy ismeretelmélet nem lehetséges; mi azt mondanánk, hogy nem lehetséges spekulatív ismeretelmélet; mert ennek megalkotásához ugyanazt a megismerési mozgást, megismerési módot használnánk, amelynek az elméletét éppen fel akarnánk építeni, és ez rögtön nullára redukálja az elmélet érvényességét. Egy megismerési módot csak magasabb tudati szintről szemlélhetünk, és ebből a szemléletből létrejöhet ismeretelmélet. Ha ez megfelelő fogalmi kifejezést nyer, akkor meg lehet érteni szemlélet nélkül, a fogalmak intuitív megragadása által is. Megismerni bármit is csak a saját szintjénél magasabb szintről lehet.
További, hasonló szerkezetű probléma az emberi magány és legyőzése. Ha az ember a magányos lelkiállapotból kiindulva kezd csinálni valamit, például keres egy embert, akire „szüksége van", hogy „megossza" vele magányát, akkor ugyanazt a lelkiállapotot és minőséget viszi be ebbe a kapcsolatba, amelyet le szeretne győzni. Ez aztán általában nehézségeket okoz a kapcsolatban. Csak akkor van remény valódi kapcsolat kialakítására, ha az ember adni és nem kapni akar, miután maga végzett a magánnyal.
Végül az önismeretre való törekvést is hasonló paradoxon fényében láthatjuk. Ki kit akar megismerni? Nem tételezzük itt már eleve fel, hogy itt két fórumnak kell lennie? De hogyan válhat a hétköznapi én számára lehetségessé, hogy önmagára nézzen?
2. A paradoxon jelentése
Az együgyüság azt jelenti, hogy az együgyű mindig csak egy témával, egy problémával, egy kérdéssel foglalkozik, de teljesen teljes odaadással. Nincsenek mellék- és hátsó gondolatai, egyszerű és őszinte, ez a titka a sikereinek a mesében. Ilyen a gyerek is, amikor beszélni tanul: a beszélő felé való teljes odaadásban, így tudja az első szavakat megérteni, amelyeket semmiképpen sem lehet „megmagyarázni". Közvetlenül, a szavakkal párhuzamosan érti meg a beszélő mondanivalóját, még szavak nélküli beszédintencióját, amely tudatfölötti szabályként szolgál számára, amely szerint szavait megválasztani és elhelyezni tudja.
A felnőttnél az odaadottságra való képesség megosztott és akadályozott. Megosztott azáltal, hogy az én részben azonosította magát a testiség érzésével; abban a pillanatban történik ez, amikor a gyerek „ént"-t mond és testi megjelenését érti alatta. Ezen túlmenően, a felnőttnél kialakult a tudatalatti, ami a kisgyereknél még nincsen. A tudatalatti impulzusai elterelik a figyelmet. Hasonlóan viselkednek azok az erők is, amelyek nem merevednek ugyan lelki formákká, vagy szokásokká, de nem is állnak a megismerő, autonóm én uralma alatt, és lobogó voltukban önérző jelleget viselnek.
Ha tehát a felnőtt arra törekszik, ami az együgyűnél vagy a gyereknél spontán, szellemi természetének megfelelő, akkor a megfelelő tudatosságot „koncentráltságnak" nevezhetjük. Ezt nem azáltal érem el, hogy igyekszem „koncentrált lenni", hanem, hogy gyakorlom, hogy valamit koncentráltan gondoljak vagy érzékeljek. Ha a gyakorlás során fellép a gondolat, hogy „koncentrált akarok lenni", vagy hogy „most koncentrált vagyok", akkor ez elterelés, a koncentráltság zavarása. A koncentráltságot tehát indirekt módon lehet elérni, nem úgy, hogy elképzeljük. Már csak azért sem, mert a koncentráltság mindig folyamatként valósul meg, realitás, és nem egy realitás képzete. A hétköznapi tudat nem képzelheti el a koncentráltságot, legfeljebb megvalósíthatja egy gondolat vagy egy észlelet kapcsán. Még inkább érvényes ez a magasabb megismerési módokra való törekvésben, vagy az egoitás legyőzésében: itt se korlátozhatjuk magunkat egy ilyen elhatározásra, hogy „le akarom győzni az önzőségemet" vagy egy elképzelésre, amely a magamról alkotott képnek a helyére léphetne. Ehelyett ismét egy indirekt mozdulatot kell gyakorolni.
Az elképzelő tevékenység csak akkor jogosult, ha az elképzelt képet megfelelő fogalom és észlelet alapján lehet kialakítani. Ha az egyik vagy mindkettő hiányzik, akkor az elképzelés biztosan hamis lesz. A hétköznapi tudat hajlamát az elképzelésre nem könnyű legyőzni, noha könnyű belátni, hogy azt a tudatot amelyet egy magasabb tudat irányába akarunk átváltoztatni, nem alacsonyabb formájában kell működtetni.
Így az ember a fölfelé való tudati fejlődés általános problémája előtt áll. Ha az alacsonyabb nem képzelheti el a magasabbat, hogyan lehet akkor egy megismerési útban megbízni, és mi az az erő, ami az embert fölfelé vezeti? Mi a megtérés, a megfordulás ereje és lehetősége?
3. A felfelé vivő erő
Minden természetes fejlődés − amelybe nem avatkozik be egy én-lény szabad, teremtő akarata − iránya felülről lefelé mutat. Így az ember közönséges tudatában magasabb erők által alacsonyabb szinten ismer meg, például az élő gondolkodás, az imagináció szintjének újat hozó, fogalmakat alkotó erői által a dialektikus tudat, a gondolt és az érzékelt szintjén, amely önmagában nem folyamat és nem lenne képes mozgásra. Ha a közönséges tudat valóban valami újat ragad meg, akkor ez mindig egy magasabb szintre való támaszkodás segítségével történik, noha ennek a szintnek a folyamatait a közönséges tudat nem éli át tudatosan.
A tudatfölötti jelleg megmutatkozik abban, hogy a közönséges gondolkodás nem tudja megalapozni önmagát, az evidenciára támaszkodva gondolkodik; a logika ezt nem alapozhatja meg, mert maga is az evidencia „érzésén" alapul, amely a tudat tudatfölötti peremélményeként a gondolkodás szabályozó eleme marad. Ezenkívül az ember számára nincs más választás, mint korlátlanul megbízni a gondolkodásban, illetve megbízni abban, ami a gondolkodás mögött áll: a magasabb tudati szintben. A gondolkodás iránti minden kétely és a gondolkodás minden leértékelése a gondolkodásból magából ered és így önmagát cáfolja meg. Fontos, hogy az ember számára tudatossá váljék a bizalom a gondolkodás ereje iránt: bizalom egyrészt, hogy ne kerüljön a fentihez hasonló ellentmondásba, másrészt mert ma csak így válik számára lehetségessé, hogy joggal, belső tisztánlátással léphessen egy megismerési útra.
Ha a hétköznapi tudat normálisan működik, ha az ember a tudati léleknek megfelelő módon tud gondolkodni és érzékelni, tudata képes rálátni saját múltjára, arra amit gondolt és érzékelt, akkor ezt a történést, a tartalmak megjelenését a tudatosságban, a tudatfölötti folyamatok meg nem zavart rezonanciájaként foghatjuk fel. Ez teszi lehetővé, hogy az ember gondolati és morális intuíciókban részesülhessen akkor is, ha nem lépett a tudat iskolázásának útjára. A tiszta gondolkodásban szellemi tapasztalásokról is alkothat fogalmakat, élő fogalmakat is, vagyis a dialektikus tudat észlelési területétől eltérő minőségű fogalmakat, ha a magasabb tapasztalások megfelelő képi formában adottak. Ezek a képek nem arra szolgálnak, hogy elképzeljük őket, hanem, hogy rajtuk új fogalmak gyulladjanak, mint ahogy a gyerek számára szükséges az észleleti világ ahhoz, hogy fogalmak alkotására serkentse.
A normálisan működő tudatnak ilyen a felépítése, a felülről lefelé való rezonancia a lélek eredeti, egészséges állapota, mely összeköti a tudatot forrásával, az ember létének alapjával.
Azáltal, hogy a tudatfölöttiből vagy a szabad, lobogó erők szerinti impulzusok jönnek a tudatosságba, a lélek egészséges, hierarchikus struktúrája megzavarodik, vagy egészen megbomlik. Utóbbi akkor történik, ha a zavarforrások hatása a lélekben uralkodóvá válik; a zavarás pedig abban áll, hogy a koncentráltságot az „elterelődések", asszociációk, hangulatok korlátozzák, az intuitív képességet az egoitás megrontja. A megfordult rend jele például, ha a gondolkodás az egészségtelen szenvedélyek, mint például a lustaság és a kényelmesség szolgálatába áll.
A rend felborulása aktív emberi közreműködés nélkül történik, még tudatos beleegyezés sem szükséges. A belső működési rend helyreállítása csak tudatos intézkedések, gyakorlatok segítségével történhet. A koncentrációs gyakorlatok az autonóm én-lény erősítését szolgálják, a „szokásokat" feladó gyakorlatok, mint például Buddha nyolctagú ösvénye, a tudatalatti formákban megkötött megismerési erőket szabadítják ki és állítják az én-lény uralma alá.
Ha a működés eredeti rendje ismét helyreáll, akkor az ember joggal határozhatja el magát a magasabb megismerési fokokra vezető úton való elindulásra. Minél teljesebben minél több területre kiterjedően áll helyre a normális struktúra, annál biztosabb és alaposabb lesz az út. A rend felborulása nem feltétlenül terjed ki a megismerés összes területére, maradhatnak érintetlen területek, míg másokon a megismerő mozdulatok bénultak. Ahogy a gondolkodás és az érzékelés zavartalan működése a magasabb szintekre való rezonancia, úgy kell az embernek megtérésében (megfordulásában) alacsonyabb szintről kiindulva, tudati cselekvésével a magasabb szinteket rezonanciába hoznia, hogy a felfelé irányuló biztonságot és „vezetést" létrehozza. A megismerési mozgások − gondolkodás, érzékelés − koncentrált gyakorlásában a gyakorló megkísérli elkerülni a különben fellépő zavarásokat, eltereléseket. Ha ez sikerül, akkor a gondolkodás és érzékelés a zavarásoktól megtisztulva úgy működik, mint amikor a magasabb realitások, tudatforrások rezonanciájaként működik. Ezáltal rezonanciába hozza ezeket a forrásokat. Ahogy a gondolkodást vezeti a tudatfölötti, úgy hozza rezonanciába a gondolkodás koncentrált tisztasága az evidencia szféráját. Az alsó és a felső közötti folytonosságot ez az alulról származó rezonancia állítja elő. Ez teszi lehetővé a megtérést, a megfordulást, ez válik számára azzá az erővé, amely az embert fölfelé vezeti, anélkül, hogy a felső világról elképzelést kellene alkotnia.
Így kezdődik az egyetlen lehetséges alulról felfelé irányuló fejlődés, amely nem természetes, hanem az ember, mint én-lény kezdeményezi. Az én-teremtmény ezzel megkezdi saját teremtését: új kezdés, új irány költözik a világba; az ember elkezd visszaadni az isteneknek, a világ a teremtés nyolcadik napjába lép. A tudati lélek koráig isteni, kultikus pedagógia vezette az embert; ha a tudatfölöttijében előmintázott magasabb lét- és tudatszinteket, amelyeket helyette egyelőre magasabb intelligenciák laknak és működtetnek, rezonanciába hozza, akkor biztos belső irányítás vezeti fölfelé. Sorra veszi át a funkciókat, amelyekben egyelőre még magasabb lények képviselik, lassan örökségébe lép. Erre a folyamatra utalnak az Új Testamentum példabeszédei és kifejezései. A második spontaneitás, tudatosan megszervezve, akkor következik be ha az alsóbb szint zavartalan-koncentrált működése és tisztasága révén fellép a legközelebb eső magasabb tudatszintek rezonanciája. Ekkor a törekvő ember ráhagyatkozhat az „adódásra", mint ahogy először az evidencia adódására hagyatkozik. Így következhet be minden szinten egy el-nem-képzelhető magasabb szint felé való elindulás.
A kisgyerek, amikor beszélni tanul, folytonos inspirációban él. A felnőttnél ez azt jelentené, hogy állandóan meditációban él. A gyerek énje azonban még nem vált el a testtel való azonosulás révén az őt fenntartó, őt a szellem-énben képviselő angyali lénytől. Később is ez a lény marad az élő gondolkodás fenntartója és „gondolója" az emberben, amíg ő maga bele nem nő az örökségbe. Így értendő a Máté 18,10 − így értendő a meditációban −: „az ő angyalaik mindenkor − vagyis folyamatosan, folytonosan − látják az én mennyei Atyám arcát". A hierarchiák fokozatain keresztül a rezonáló kontinuitás a legmagasabb pontig, a lét és a szó forrásáig ér.
Székely György
(Megjelent: a Waldorf levél-ben, II. évfolyam 3, szám, 1993. április 25.)