A titok

Ez a szó: „titok” – mysterion – a három szinoptikus evangéliumban csak háromszor fordul elő – egyszer-egyszer mindegyikben –, mindig Isten [ill. a Mennyek] Királyságával kapcsolatban. Az Úr a tanítványok belső köréhez szól (Máté 13,11; Márk 4,11; Lukács 8,10): „Néktek megadatott Isten [a Mennyek] Királyságának titkait [titkát] ismerni.”

A „megadatott” mintegy lehetőségképpen értendő – a tanítványok éppen nem értik a Magvető hasonlatát, amikor a mondat elhangzik. Pál apostol, akinek leveleiben a „titok” számos alkalommal megjelenik, legtöbbször ugyanerről, Isten Királyságára vonatkozó rejtettségről beszél. Így a Róm[abeliekhez írott levélben] 16,25: „…ama titoknak kijelentése folytán, amely örök időktől fogva el volt hallgatva, most pedig megjelentetett a prófétai írások és a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenése által…” Vagy 1Kor 2,7: „…Istennek titkon való [„mysteriumban”] bölcsességét szóljuk, az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten…”¹ A titok örök időktől fogva el volt rejtve, el volt hallgatva.² Az Újtestamentum belső mozgása az igazság mint rejtetlenség felé halad³, ezért olvashatjuk (Márk 4,22): „ Mert nincs rejtve semmi dolog, csak hogy megjelenjék és semmi sem lett eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra kerüljön.”⁴ Ami el volt titkolva, az fény-természetű (Márk 4,21): „Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék?⁵ Milyen világosság az, ami rejtve maradhat az emberek előtt? Erre felel János evangélista (János 1,9-10): „Az igaz világosság, amely megvilágosít minden embert, eljövendő vala a világba. A világban vala és a világ által lett és világ nem ismerte őt.” Aki megvilágosít minden embert, a belső világosság, ugyanaz, mint aki a világot alkotta. Ezért megismerhető az ember számára. És csak az embernek van világa, minden más lény része csupán a világnak, az ember is a természeti mivoltában, de rendelkezik a világot alkotó világossággal is, ezért az ember a világ világossága. Benne lesz valóság a világ minden megismerési fokon, a dualitás lépcsőjén és az „igaz tanú” belülről tanúskodó identitásában. „Ti vagytok a világ világossága” (Máté 5,14). Az emberben az „Én-vagyok” tapasztalásában fénylik fel a világosság, ebben tapasztalja a világosság önmagát (János 8,12): „Én vagyok [az Én-vagyok] a világ világossága”.⁶

A kereszténység az emberben felgyújtja a belső világosság tapasztalhatóságát – ez lesz a 17. században a legradikálisabb vallási mozgalom, a kvékerekének, alapelve, kiindulása, hogy tudniillik a belső világosság átélhető és ez egyben az isteni világosság tapasztalása.

A belső világosságról szól Máté evangélista (6,23): „Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.⁷ Ha azért a benned lévő világosság sötétség, milyen [mekkora] akkor a sötétség?”⁸ A belső világosságról ír Pál apostol (2Kor 4,6): „Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy megismerjük Isten sugárzását a Jézus Krisztus arcán.”

Akikben az Én-vagyok világossága felgyúlt, azoknak neve a „világosság fiai.” Így beszél János evangélista (12,36): „Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.”⁹

Ami öröktől, a világ kezdetétől fogva el volt rejtve, az a világra, világosságra kerül, ha „betelik az idő” vagy az „idők”. Ezzel kezdődik az Úr beszéde Máté evangélista szerint (1,15): „Bétölt az idő és elközelített az Istennek Királysága.¹⁰

Isten Királyságának eljövetele azt jelenti, hogy az ember királysága, ahol az ember autonóm módon él és cselekszik, amire tudata kiterjed, Isten Királyságával érintkezik, eggyé válik. Máskülönben elválasztott marad a két világrész, nincs aki tanúskodhatna, szólhatna Isten Királyságáról, ezt csak az teheti, aki ismeri. Ismerni és megismerni pedig minden szinten a megismerő és a megismert egységét jelenti. Ha az identitás csak villanásnyi, hétköznapi megismerésről van szó. A szellemi világ [Isten Királysága] megismerése tapasztalt, azaz időben, ha még oly rövid is, tartó azonosságot jelent: a kettősség tapasztalt feloldását. Másképp, mint azonosságban, amely nem villanásnyi, szellemi tapasztalás nem lehetséges. Erre utalnak János evangélista szavai (1János 1,5): „Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség”. Ezt csak az állíthatja, aki tapasztalta Isten világosságát, azaz részese volt. A részesedés lehetősége az Úr eljövetelével kiterjed annak híveire (1János 2,8): „Viszont új parancsolatot írok néktek, ami igaz [rejtetlen] ő benne és bennetek is, hogy a sötétség tovatűnik és az igaz világosság [a rejtetlen világosság] már fénylik.” A világosság meglátásához először szükség van a sötétség kontrasztjára – „A világosság a sötétségben fénylik.” (János 1,5). Az igaz világosság sötétség nélkül, belső világosságként belülről tapasztalható. Így lehet, hogy a rejtett világosság önmaga tapasztalásává legyen. Az új parancsolat (1János 2,9–10), hogy a világosság és a szeretet együtt egy-valóság; ami a tudat világossága, az az akarat szférájában szeretet és szeretet nélkül nincs igaz világosság a megismerésben vagy a tudatban.

Mindez, Isten Királyságának eljövetele, a belső világosság és egyben Isten sugárzásának, világosság-voltának meglátása, a rejtettségek, a titok napfényre kerülése, az Én-vagyok megjelenése, ez jelenti az idők betöltését. Ennek a vonulatnak a gerincét, az Ó- és Újtestamentum összekötő fonalát az Istenség nevének árnyalt megváltozása adja. Amikor Mózes Istenének neve után tudakozódik (2Mózes 3,14), a válasz (pontos fordításban): „Leszek aki leszek. És monda: Így szólj Izráel fiaihoz: Az [Én-]leszek küldött engem tihozzátok.” A jövő idő változik jelenné, amikor Isten Fia és az Ember Fia egy lénnyé egyesül Vízkeresztkor a Jordán vizében.¹¹ Az „Én-vagyok” az Úr neve, ahogyan az elsősorban János evangéliumából kiderül (8,24; 8,28; 8,58): „Azért mondom néktek, hogy meghaltok a ti bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.” „Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok.” „Amen, amen mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”¹² Ezzel válik a kereszténység az igaz Én megvalósulásának újkori impulzusává.

G. Kühlewind